Simon Dávid a Föld körül

"You should be the change you want to see in the world" – Gandhi.

Mielőtt elindultam, elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz a legnagyobb kihívás az útban. Közeledve az 500. nap felé, egyre világosabban látom: ellenállni a világ csábításának, hogy visszatérjek a - helytelen - főcsapásra, kitartsak a valódi értékek mellett a pénz és az önzés világában, és legyen erőm így élni – talán példaként mások számára is. Már rég nem magamat keresem, nem keresek semmit, mindenem megvan, nem kapni akarok, hanem adni.

Hányszor ülök a gép előtt úgy, hogy felteszem a kérdést, most akkor miért is írok (leveleket, cikkeket, megkereséseket), miért nem állok fel - önző módon -, és csak élvezem a napsütést meg a szellőt? Nem tudok elég hálás lenni azoknak (Nektek), akik szintén kitartóak, és plusz erőt és okot adnak folytatni – csupán azzal, hogy visszalátogatnak ide, és olvassák ezeket a sorokat. Köszönöm.

Ennyit akartam mondani, mielőtt visszakanyarodok Si Chumphae, egy thai kisváros egyik kis előfalujába, egy rózsaszínű iskolába, ami előtt bivaly legeli a füvet a focipályán, és sárga pólós gyerkőcök rohangálnak gondtalanul belefeledkezve a játékukba.

Kilenc körül érkeztünk meg, és én, ahogy megegyeztünk Chinnel, egy angolórával kezdtem a legnagyobbak számára. Chint követve felszaladtam a falépcsőn a kétszintes főépület első emeletére, ahol kb. 20 diák ült az egyszemélyes padokban. Egy pillanatig nem értették, hogy mit csinál ez a 'fahlang' (jelentése idegen, a 'fahlangse' francia szóból jön) az osztályban, amikor ők az angoltanárnőt várták, aki csak pár perccel később toppant be. Addig Chin bemutatott, és elmagyarázta nekik, hogy ma én tartom az angolórát. A kezdeti megszeppentség akkor kezdett elillanni, amikor mintegy negyedóra múlva azzal álltam elő, hogy játsszunk egyet. A padokat félretoltuk, és a székeket egy nagy körbe raktuk. Mindenkinek egy állatnevet kellett kitalálnia, és elismételni az előtte ülőkét szép sorban mind. A következő két óra elrepült, egyik játék következett a másik után, a gyerekek is felbátorodtak, és élvezték a dolgot.

Ebédszünet következett, egy melléképületnél sorban állva vették el a kis tálcájukat, rizzsel és valami főzelékfélével rajta. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a gyerekeknek saját maguknak kell elmosniuk az edényeket használat után a közös mosogató vályúnál. Amikor lebattyogtam az emeletről a letóduló gyerekek után, a szememmel Chint kerestem, de elsőre nem találtam. A bokrok között leltem rá, egy fűnyíróval babrált, egy pillanatig nem is értettem a szituációt, hiszen még reggel bemutatott a kertész-gondnoknak. Szeretném látni azt a magyar iskolaigazgatót, aki saját maga vágja a füvet az iskolájában, amikor - ráadásul - van erre külön valaki... Hogy tovább növelje szememben az általa kiváltott tiszteletet, csak le kellett telepednünk a nagy bambuszasztalra (ugye itt nincs külön szék, hanem az asztal szélét üljük körbe), ahol egy tálból eszik az igazgató, a tanárok és a gondnok. Nem győztem csodálkozni Chin közvetlen és roppant barátságos stílusán, ahogy ebédje közben tartott eligazítást a tanároknak, rögtönzött fogadóórát adott az egyik szülőnek, és közben rólam sem feledkezett el, helyenként fordítva, hogy miről is van szó.

A hosszabb szünet után - a gyerekek kérésére - felmentünk a focipályára, ahol rövid bemelegítés után két csapatra osztottuk magunkat, és már rúgtuk is a bőrt. A tűző nap hamar kitikkasztotta a srácokat, így bő fél óra után kérték, hogy tartsunk ivószünetet, de persze már nem folytattuk utána. Ezután rajzóra következett a nagyoknak, én hagytam is őket dolgozni, kihasználtam az időt, és rendesen körbejártam az iskolát. Egy kisebb épületben foglalt helyet az óvoda, kis- és nagycsoporttal, ott éppen csendespihenő volt, az első es második osztálynak pedig az ábécét kellett másolniuk. Nagy derültséget okozott, ahogy velük ismételtem az egyes betűkhöz tartozó példaszavakat. Amikor Chinnek jutott egy kis ideje (közben szemetet égetett az iskolaépület mögött...) válaszolt minden technikai kérdésemre, végigmutogatta az egyes helyiségeket, kikérte a véleményemet. A délután közepe felé – ajánlatomra - egy összevont matekversenyt rendeztünk. Három csoportra osztottam a mintegy 45 kisdiákot, egy fehér mobiltáblára felírtam 7+1 megoldandó egyenletet, mindenkinek bő 10 perc állt rendelkezésére. Mielőtt hazaindultak volna a gyerkőcök, még egyet énekeltünk közösen. Hárman zártuk az iskolát – előbb persze összeszedtük a szemetet és az egyéb ottfelejtett holmikat -, Chin, Sak, a kertész és jómagam.

Hogy mennyi mindent tanultam egy nap alatt, arra itt kevés a hely. Ami a legjobban megragadt, az a szellemiség, aminek jegyében telik az iskola élete: a legfontosabb, hogy mindenki szeressen ide járni, úgyis mindenkire - igaz ez felnőttre, gyerekre - annyi ragad, amennyi fenn el van rendelve.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Az egyetlen elektronikus tárgyam a zsebfényképezőm. Ti csak egy piciny töredékét látjátok annak a sok ezer fotónak, ami dokumentálni hivatott utamat, és csak azért, hogy biztonságban tudjam a képeimet (egyesével kell hazaküldenem őket), bizony sokszor több időt töltök internetkávézókban, mint szeretnék. Amikor Si Bu Ruaengben észrevettem, hogy a speciális elemtöltőm nem működik, már tudtam, hogy meg van kötve a kezem, valahol sürgősen be kell szereznem egyet. Ezt a feladatot napolta el Nilan, aki valahonnan szerzett egyet kölcsönbe, hogy legalább átmenetileg orvosolja a problémát, emiatt tolódott indulásom is. De nem várhattam mindörökké, késő délelőtt búcsút intettem, és tovább követtem a 228-as utat.

Őrült hőség, majd egy zuhé is elkapott, de inkább frissítőleg hatott, így már 3-4 km-rel járhattam a tervezett célvároska, Si Chomphu előtt, amikor a napi sokadik „önkéntes fuvarosnak” engedtem, és megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi 'resort'-ig. Alig pár perc beszélgetés után már ott tartottunk, hogy a házában fogok aludni. Chin, a korábban még gyalog lehagyott általános iskolai igazgató egyből a szívembe zárta magát közvetlen és szimpatikus jellemével. A hazáig, a másnapra gondolt célig, Chumphae-ig tartó 40 km-en beszélgettünk mindenről: politikáról, nőkről, történelemről, az élet mindennapos dolgairól, úgy szálltunk ki az autóból, mintha már 5 éve ismernénk egymást.

Chin jelenleg egyedül él, mert felesége, aki szintén tanár egy kétéves szolgálatot teljesít az északi határ menten, egyetlen fia pedig utolsó szakközépiskolai évében jár a közeli nagyvárosban. Így külön szobát kaptam, megint kis tállal merítgettem magamra a vizet fürdés gyanánt, és utána egy a városban elköltött 'hotpot' vacsora következett.

Hatkor keltünk, hogy Chin napi rutinját együtt csináljuk végig. Még én ajánlottam fel neki, hogy ha ő segített nekem, akkor én is segítek neki, maradok egy napot, úgyis nyertem egyet. Minden reggel a 2 km-re levő 'wat'-hoz, azaz buddhista templomhoz jár, ahol többedmagával – a hagyományt követve – ételt visz a szerzeteseknek. A buddhizmus - legalábbis a thai „kisut” alfaja - szerint minden, amit adsz ebben a világban, visszakapod a paradicsomban. Mi a piacnál álltunk meg, venni egy pár kis zacskó ezt-azt, a legtöbben azonban a templomba hatalmas edényekkel és mindenféle földi jóval érkeztek. Az előkészületeket - szelektálás, gyümölcshámozás, rizsosztás, stb. - a korábban érkezők végezték, mi is ezek között voltunk, bár én arra használtam fel az időt, hogy meditáljak egyet, ha már úgyis egy ilyen helyen voltam.

Aztán olyan 7 óra körül elkezdődött a szertartás. A négy szerzetes szemben a hívőkkel egy kb. fél méter magas pódiumon, a szobroknak háttal, egymás mellett helyezkedett el, és egyesével elvette az ételfelajánlásokat. Az első elvette, kiszedett belőle az előtte levő nagy üstbe, majd továbbcsúsztatta a másodiknak, míg az utolsótól elvette a szerzetes lábánál várakozó férfi. Az ételáradat végeztével közös ima következett, végül egy, a templomtól alig pár 10 méterre levő nagyobb, fedett részre átvittük a maradékokat. Természetesen úgy van kiszámolva, hogy jusson-maradjon is, bőséges, sok fogásból álló reggeli következett, ahol én az elején kissé megilletődve, csöndben majszolgattam az elém tett szakajtóból a jól ismert ragadós rizst.

Közben Chin számtalan kérdésre válaszolt velem kapcsolatban, de egészen a gyümölcsökig ők se nagyon mertek hozzám szólni, én meg aztán pláne nem – mégis csak egy templomban voltam, próbáltam alázatos maradni. A vége felé persze oldódott a hangulat, és egy–két direkt nekem szegezett kérdésre hebegtem-habogtam valamit félig thaiul, félig laosziul. Amikor végképp nem értettem, mindig segítségemre sietett Chin. Annyi étel volt, hogy még az iskolába, ebédre is vittünk magunkkal szárított halat, zöldséglevest, rizst, mangót, dinnyét, papayát.

Hogy mi történt az iskolában, az már a következő írásom tárgya.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Thaiföld az egyetlen délkelet-ázsiai ország, amit a fehér ember soha nem kolonizált, nem vont irányítása alá, és erre roppant büszkék – azt hiszem joggal. Nagyon erős a királykultusz, szinte száz méterenként csicsás királyi családi megaportrék szegélyezik az utakat, az épületekben, otthonokban Buddha természetes párja valamelyik királyuk. Kulturáltságuk, finomságuk, általános empátiájuk (ez személyes vélemény) magas fokú, a mögött a bizonyos mosoly mögött valós erkölcsi értékeket lehet felfedezni. Számos más távol–keleti országhoz hasonlóan (és talán eddig elfelejtettem volt említeni) nem csak a templomok, hanem a házak, boltok küszöbén is mindenki leveszi a lábbelijét, ezáltal azokat tisztán tartva és a tiszteletet jelezve. Az már az én külön gondom, hogy általában az út porától mocskos talpam sokszor több koszt visz be egy helyiségbe, mintha szandál-papucsomba lépnék be.

Vissza az úthoz.  Az ágy csak későn dobott ki, a nap már magasan járt - reggel fél 9-kor simán kánikula van -, ráadásul nem is éreztem magam csúcsformában, és ezen még a finom tál sültrizs reggeli sem segített. Nehezen vettem fel az út ritmusát, de pont amikor fejben már ott jártam, hogy csak menni kell, és minden lépéssel közelebb kerülök a napi célhoz, szűk 5 km után, egy csillogó fekete autó állt meg mellettem. A kedves fiatal férfinak nem kellett sokáig győzködnie, hogy nem jó ebben a hőségben gyalogolni, s bő 20 perc múlva megállt egy kávézó előtt, Si Bu Ruaeng, a napi célállomás centrumában. Akkor még nem tudtam, hogy a kávézó nem csak egy finom jeges kávé erejéig, hanem szinte a következő 24 órában lesz a „főhadiszállásom”.

Két nő tett-vett a kávézóban, persze készségesen szolgálták fel a frissítőt, és meglepően türelmesen válaszoltak egy-két gyerekes kérdésemre a nyelvükkel kapcsolatban. „Ha már így van, akkor menjünk mélyebbre” – gondoltam, és megkértem, hogy - mint a kisiskolásokkal - menjünk végig az ábécén. Hamar előkerült egy elsősöknek írt képes nyelvtankönyv is, és bizony a következő két órában szorgalmasan másoltam, és ismételtem az alfabétát. Kérem szépen, mindig azt hittem, hogy a magyar az egy bonyolult nyelv, már csak a maga 44 betűje miatt is. Visszakozom. A thaiban is épp 44 van, csak éppen mássalhangzóból. Például 5 féle „k” betű. De ez a vékonyabb vége a botnak, a vastagabb: erre jön rá a 25 magánhangzó.

Tik, az egyik a két nő közül, aki férjével vezeti a kávézót, minden perccel egyre kedvesebb lett velem, különösen azután, hogy előadtam kiféle-miféle jövevény vagyok. Hogy csillapíthatatlannak tűnő tudásszomjam, vagy csak másságom nyerte el az ő és férje, Nilan szimpátiáját, az már ebből a szempontból lényegtelen. Egy szó, mint száz, mire délután a szemközti internetkávézóba átsétáltam, Mani és Villám már a bolt mögött, a ház belsejében pihent. Este még tettem egy bátortalan kísérletet, hogy megkérdezzem van-e valami hotelféle a városkában, de mi sem volt természetesebb számukra, hogy a ház mögötti kertben, a szaletli alatt szálljak meg éjszakára. A pompás 'wok'-tál vacsora már csak bónusz volt egész napos kedvességükre, még egy ventillátort, szúnyogriasztó mécsest, hűtött vizet, antimoszkitó krémet is kikészítettek rögtönzött nyoszolyám mellé, az már csak rajtam múlt, hogy a függőágyat vagy a bambuszgyékényt választom–e fekhelyül.

Frissen ébredtem, és azt hittem a háziak még alszanak, így csöndben kúsztam ki az alig felhúzott boltrács alatt, hogy egy tál kínai levest (errefelé 'kaphun'-nak hivják, ha jól értettem) fogyasszak az egyik utcai standnál. Imádom ezeket az utcai standokat, ez egy olyan dolog, ami nagyon hiányzik Európából. Gondoltam addig varrok (mindig van mit), amíg felébrednek, két öltés között kaptam fel a fejem a motor hangjára, amin a család valahonnan hazaérkezett.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Azzal, hogy elhagytam Udon Thanit, beérkeztem az igazi, belső Thaiföldre, ami ugyan sokkal kevésbé ismert, mégis ez az ország gerince, ide nyúlik vissza a történelme, itt él a lakosság jó háromnegyede. Még amikor az útvonalat terveztem, néztem ki magamnak azt a kevésbé forgalmas (bár Laosz után ez igencsak relatív), a 2-es főúttal nagyjából párhuzamosan futó utat, amit 2 nap alatt reméltem elérni.

Jól esett a gyaloglás, sima volt a terep, hol voltak már a hegyi szerpentinek... Könnyűre fogtam, a napi kitűzött cél 27 km volt, megfelezve az 55 km-es távolságot Udon Thani és a következő nagyobb helység, Nam Bua Lam Phu között. Késő délután egy bennlakásos iskola udvarán focimeccset vettem észre, úgy döntöttem szerencsét próbálok, és megkérdezem, hogy felverhetem-e a sátramat. Egy 40 körüli férfi – aki évekig élt Olaszországban, így könnyen elbeszélgettünk - felajánlotta, hogy ha az iskola területén nem is, de a közelben levő házától nem messze megmutatja, hol találok biztos helyet Menedék számára. Így is lett.

Megjegyzem, hogy olaszországi vagy angliai tapasztalataim után jelenleg nem ismerek egyetlen országot sem, ahol olyan mértékben nemzeti sport lenne a foci, mint Thaiföldön. Minden 2-3 km-re esik egy füves focipálya, pár éves kortól egészen a szenior kategóriáig késő délutántól napnyugtáig a legtöbbet használják is. Borítékolom, hogy egy évtizeden belül világbajnokságra kvalifikálják magukat, és újabb egy évtizeden belül komolyan számolni kell velük: egy per pillanat 65 milliós országról beszélünk.

Másnap korán reggel arra ébredtem, hogy a nevemen szólítanak, a férfi jött ellenőrizni, hogy rendben átvészeltem-e az éjszakát. Az úton a két megállóm, amit beiktattam a 6 és 7 km-es szakaszok után, arra mindenképpen jó volt, hogy szép lassan kezdjem átállítani a laoszi „nyelvjárásomat” a thaira, valamint, hogy egy migrációs jelenségről is megbizonyosodjak. Míg a környező országokból (Myanmar, Laosz, Kambodzsa) Thaiföldre jönnek dolgozni az emberek, addig a thaiok tömegesen élnek/éltek rövidebb-hosszabb ideig a fejlett nyugati országokban, pénzt és 'know-how'-t visszahozva hazájukba. Ez sokszor segít nemcsak a kommunikációban, hanem szükségeim megértetésében is.

A délutánra maradt 15-öst egy mindössze tízperces szünettel szakítottam meg, igaz, ez nem csak rajtam múlott, hanem a zuhén is, ami elkapott, kóstolgatott, tréningezett a közelgő monszunszezonra, ami becslésem szerint jó egy hónap múlva be is köszönt majd. Még jóval sötétedés előtt elértem a célt, Nong Bua-t. Itt miután megtekintettem az egyik híres királyuk emlékművét, találtam egy olcsóbb kis bungalót, és még természetes fénynél kezdtem gyűlölt ellenségeim, a szúnyogok levadászásába. Bizony, a jó 50-60 skalp csak arra volt jó, hogy másnap kevesebb piros pöttyel ébredjek.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Már megint csak el kellett indulni, és az út fizetett. A szó szoros és átvitt értelmében is. Gyorsan magam mögött hagytam Nong Khai-t, ill. a kivezető főút mellett kinőtt, komoly agglomerációt, ahol az összes nagy világmárka képviselete, szalonja megtalálható. Merthogy Thaiföld, így közel egy hét tapasztalat után nyugodtan állíthatom, egy kapitalista, népjóléti monarchia. Szóval, alig 10 km után álltam meg először egy kisebb vendéglőnél, s amikor egy rövid nyújtózás után a sültrizs ebédemet ki akartam fizetni, közölték velem, hogy nem szükséges: a szomszédos asztalnál ült egy férfi, aki addigra már továbbállt, megvendégelt és rendezte a számlámat. Fel is jegyeztem magamnak a naplómba a vendéglős indoklását: „Nem elég (meg)köszönni, hanem, ha sokszor fárasztó is, mindig imádkozásszerűen össze kell tenni a kezeket, mert ez fejezi ki igazán a tiszteletet és a kultúra megértését.”

Egyetlen öcsém épp elutazott Afrikába, Kongóba, egy ENSZ–misszió keretében, és azzal próbáltam ösztönözni magam a gyilkos hőségben, hogy nem csak nekem van melegem. Ha a teljes 24 órát számolom, bőven 10 liter fölött volt a folyadékfogyasztásom, de ez nem csoda, hiszen délkelet-ázsiai rekordot tudtam magam mögött olyan este 8 óra körülre, 52 km-t mentem, én magam sem tudom hogyan. Számtalan fuvarajánlatot utasítottam vissza, de mindig plusz erőt adott, ahogy a mellettem elsuhanó autókból az emberek kihajoltak az ablakon felfelé fordított hüvelykujjal. Eredetileg két napot szántam a Nong Khai és Udon Thani közötti szakaszra, de volt délután egy pont, és a felhők is épp jókor takarták nekem a napot, amikor félút táján azt mondtam magamnak, nyomjuk, és aztán meglátjuk.

Este 8-kor már csak kóvályogtam a városban egy hotelt keresve, az első tele volt, a második túl drága, a harmadikat is annak véltem, de a mellette levő olcsóból, ami szintén tele volt, már nem volt erőm továbbvánszorogni, visszakullogtam a harmadikba. A megváltó zuhany után még leugrottam a sarokra, harapni egy tál finom zöldséges rizst, de kb. 8 perccel utána már horkoltam a szobámban.

Amikor másnap kinyitottam a szemem, már magasan járt a nap, és lemaradásomat is pótolnom kellett, hogy hazajussanak az írásaim, így adott volt a lyukas nap. Délutánra keveredtem ki az internetkávézóból, és gondoltam, elmegyek a templomhoz, amit még előző nap láttam. Leültem rajzolni, de negyedóra után elment a kedvem, így felsétáltam a szentélyhez, ahol két fiatal nő egy oszloppal babrált.

Ahogy közelebb mentem hozzájuk, még mindig nem értettem, mit csinálnak, így megszólítottam az egyiküket. Egy oszlopra kasíroztak pár négyzetcentiméteres aranypapírokat a közelgő vallási ünnepre. Amikor afelől érdeklődtem, miért nem látok Buddha–szobrot a szentélyben, egyszerű választ kaptam: nem egy buddhista, hanem hindu templomról van szó. És akkor itt kanyarodok vissza az előző írásomhoz, amiben említettem az India és Thaiföld közötti összefüggést. A templomkomplexum ráadásul egyik választott istenemnek (most is itt lóg a nyakamban), az elefántfejű Ganeshának van szentelve. Ezért felajánlottam segítségem, amit el is fogadtak, így együtt fejeztük be az oszlop díszítését. Távozóban a nő, akit megszólítottam, elkérte az email címemet, és pár órával később, amikor visszatértem az internetkávézóba, rám írt, és este a hotelhoz jött értem. Annyi még publikus, hogy egy tó partján szürcsölgettünk egy koktélt, amikor már kellemesen lehűlt a levegő, és a csillagok előbújtak a felhők mögül.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!