Simon Dávid a Föld körül

A mosoly országa. Thaiföld. Imádom, ha mosolyognak a lányok, jobban esik az étel, ha egy mosoly kíséretében szolgálják fel, plusz erőt ad, vagy csak egyszerűen jobb lesz a kedvem, ha rám mosolyognak, és ezt így együtt lépten-nyomon megkapom Thaiföldön. Abban a pillanatban, hogy beléptem az országba, beleszerettem.

A tuk-tukból kiszállva nem tudtam eltéveszteni a jól kitáblázott resortot, 'Mut Mee'-t, ahol a következő két napot töltöttem számtalan új ismeretségre szert téve. Képzeljetek el egy mesés folyóparti placcot, ahol a „jackfruit–”, „banyan–” és pálmafák hűs árnyékában nyitott bambuszverandákon szürcsölik a hűsítőket a vendégek, a személyzet mosolyogva (már megint itt vagyok) hozza asztalhoz a finomságokat, és minden asztalhoz be lehet csatlakozni egy rövid csevej erejéig, vagy akár csak hallgatózni is lehet, és még a szúnyogcsípés sem viszket annyira. Úgy fogalmaztam meg az egyik asztaltársaságom számára, hogy időcsapdába kerültünk, érezhetően megszűnt az idődimenzió.

Az első este ismertem meg Tonyt, az idősebb angol urat, akinek végeérhetetlen sztorijai és páratlan tudása Shakespeare-től Konfuciuson át a „hogyan kell 73 évesen flörtölni a húszéves lányokkal”-ig mindent felölelt. A világ minden tájáról idevetődött ideiglenes vagy állandó lakók (volt például egy kaliforniai nyári egyetemi kurzus is a resorton belül, többek között megismertem egy kínai meleg párt, s egyikük bármit elismételt bármilyen nyelven első hallás után) csak növelték a varázsát a helynek, tökéletes kezdés volt számomra. Mégis leginkább Thomas-val, egy francia sráccal töltöttem a legtöbb időt, ő rávehető volt arra, hogy amikor mar eleget lebzseltünk, nyakunkba vegyük a várost, vagy éppen egy jó és olcsó éttermet kutassunk fel.

A legismertebb látványossága Nong Khai-nak az a méretes szoborpark, amit Tony egyszerűen csak „mock-culture”-ként degradált, nekem mégis nagyon tetszett. Egy pár angolul beszélő fiatal szerint Buddha életét hivatott reprezentálni, ám nyilvánvalóan ennél egy összetettebb és zavarosabb koncepcióról van szó. A helyenként több tíztonnás és akár húszméteres naga (hétfejű vízisárkánynak fordítanám) szobrok vagy az éppen a holdat felzabáló óriás inkább esztétikailag hat az emberre. Fontos nekem, mert még Indiából az egyik választott istenemről van szó: több tucat Ganesha szobor is helyet kapott.

És akkor egy észrevétel, amit, ahogy most utána olvastam, egyáltalán nem közismert. Thaiföld kulturális öröksége alapvetően indiai, csak éppen délkelet-ázsiai köntösbe bújtatva. Tudom, furcsának hangzik ez elsőre, különösen azoknak, akik jártak már Thaiföldön, esetleg mindkét országban. Maga a thai nyelv sokkal több szanszkrit szót hordoz, mint azt a nyelvészeken kívül bárki gondolná (Ratcha Anachak Thai – Thai Királyság, a mai Thaiföld hivatalos neve, a szanszkrit raja, király és a chak, hatalom szavakból jön össze). Természetesen a buddhizmus az államvallás, és Indiából, ill. Tibetből jutott el ide mintegy 1500-2000 évvel ezelőtt. Az már a következő írásomban lesz benne, mikor ugrott be az összefüggés, jópofa sztori.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Micsoda pompás érzés volt, hogy az első igazi pihenőnapom – igen hosszú idő után – aktív pihenéssel telt el. Izmaim, ízületeim időnként szólni szoktak, hogy „hosszú még az út, takarékoskodj velünk”. Na, most megkapták, ami nekik is jár időnként. Az is jól jött ki, hogy akkor esett jó fél napon keresztül, amikor biztos fedél volt a fejem felett, az esti pompázatos 'hotpot' vacsora egy jó étteremben már csak a megkoronázása volt ennek a napnak.

Ki kell mondanom, mert olyan jó érzés. Az eddigi utam, előző, külföldi tapasztalataim más országokban sokszor elgondolkodtattak, hogy mit is jelent magyarnak lenni. Őszintén bevallva eleddig sokszor nem tettem ki a kirakatba, hogy honnan jövök, leginkább, mert nem tudtam azonosulni a többi magyarral, nem tetszett, ahogy viselkedtek, ahogy éltek, ahogy viszonyultak a világhoz. Kanton és Hanoi után immáron a harmadik és legerősebb ellenpéldáját kaptam ennek. Magyarok, akikre a helyiek felnéznek, akik népünk jóhírét, az ország imázsát valóban építik, nem úgy, ahogy a viktorok és a ferencek. Nagy és Kis Peti, a nagy- és kisfőnök ebben a biztonságtechnikai cégben egy olyan, kizárólag helyiekből álló csapatot épített ki alig két év leforgása alatt, akik felnéznek rájuk, bíznak bennük, követik őket, és lelkesek, motiváltak.

Az utolsó előtti napom Laoszban, és ezen belül a fővárosban már kicsit aktívabban telt, sokat sétáltam, beszélgettem a helyiekkel (ha már nem hagytak rajzolni, és mindig megszólítottak), beszereztem potom 6 euróért egy jó kést (ugyebár Lhássza óta nem volt), és a színváltó felhőkbe bambultam vagy két teljes órán át. Úgy volt, hogy másnap este átmegyek az ún. „Friendship bridge”-en, ami a két országot köti össze, hogy pont beleférjek az egyhónapos vízumba, de hát...   ...DISZNÓPÖRKÖLT NOKEDLIVAL BOGRÁCSBAN FŐZVE!!! Lányok nem tudnak eltéríteni, na de ez a malac, na, ő igen. Szóval a másnap ennek a jegyében telt el, ráadásul hosszú hétvége volt, tehát a srácoknak nem kellett dolgozniuk, így végignézhettem Kis Peti mérnöki tűzrakását, ahogy Nagy Peti kegyetlen mozdulatokkal nyesi a húskockákat, és végül ahogy szép lassan egyre közelebb kerültünk a ponthoz, hogy kész. Addigra már csalhatatlan illatok szálltak a levegőben, sőt, estére újabb magyarokat, az éppen üzembe helyezett mészárszékért (innen a malac) felelős honfitársakat ismertem meg, volt köztük agrárszakember, hentesmester és egy szimpatikus férfi, aki csak látogatóban volt itt. Pardon, nem akartam megbántani a zöldségeket sem: TEJFÖLÖS UBORKASALÁTA! Nektek ez nem egy „was ist das”, de én utoljára meg az előző évtizedben ettem ilyeneket, és ennek tetejébe tényleg nagyon–nagyon finomra sikeredett.

De ez a nap is elröppent, ami azt jelentette, hogy egy újabb fejezetet zártam le, és egy újabb kezdődött. Másnap kora délután búcsút intettem drága barátaimnak, akiknek az önzetlensége, kedvessége és vendégszeretete új erővel töltött fel, és Kis Peti elvitt a legalább 20 km-re eső hídig, ahol minden probléma nélkül átjutottam, bár átsétálni nem engedtek, a többi emberrel együtt buszra kellett szállnom, hogy átérjek a túloldalra. Innen egy kedves angol-thai pár felajánlotta, hogy menjek velük Nong Khai (a határváros) legismertebb és legjobb turistaszállására, de ez már egy másik írás témája. Sokat tanított Laosz, de talán a legfontosabb lecke: a kevesebb, sokszor több.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Ha megkérdezik, akár 2 évvel ezelőtt is, hogy mi Laosz fővárosa, nagyot hallgatok, pedig jó voltam földrajzból. Szerencsésnek érzem magam, hogy ide is eljuthattam, ráadásul tökéletes záróakkordja lett laoszi utamnak.

Mindjárt azzal kell kezdenem, hogy nem tudok elég hálás lenni Óvári Andrásnak, aki Hanoi után itt is egy biztos pontot, barátokat és a tökéletes bázist teremtett meg nekem azzal, hogy a hazánktól messzire vetődött honfitársaimhoz utat mutatott. A fővárosba érve az első dolgom volt felhívni Pétert („Nagy Peti"), aki az irodája előtt várt a másik Péterrel („Kis Peti"). Bocsánat, a történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy mielőtt találkoztam volna a laoszi magyar kolónia eme két jeles képviselőjével, a legelső utam a thai nagykövetségre vezetett, ahol reményeim szerint egy 2 hónapos vízumot szerezhettem.

Azt hiszem, mi sem jellemzi jobban a thai mentalitást, hogy hátizsákom őrizetlenül hevert és senkit sem zavart a követség udvarán, amíg én fénymásolatokat es fényképet készíttettem a vízumkérelemhez. A bürokrata akadékoskodása, miszerint mi az, hogy gyalog megyek, és hogy nem tudok egy hotelcímet sem adni, ahol meg fogok szállni, nem lepett meg, egy kis plusz pénzért egy férfi a követség előtt beírta címét és telefonszámát az űrlapba. Másnap délutánra ígérték a vízumot, szavukat be is tartották. Hát ez egyszerűen ment.

És akkor visszakanyarodom a két Petihez. Első találkozásunk az irodánál azt jelentette, hogy megszakítom az egyébként igen sűrű napjukat, de ez szemmel láthatóan őket nem zavarta. Kis Peti pickupjának a hátuljára felugrottam, hogy pár perc zötykölődés után megálljunk egy hatalmas ház előtt, ami lakhelyként, irodai raktárként és általános bázisként szolgál. Egy hatalmas szobát és külön fürdőszobát kaptam(!),nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen luxusban részem. Manyi, a Nagy Peti gyönyörű és értelmes barátnője is megérkezett nemsokára, a fiúk estig nyomták az ipart, ők csak akkor csatlakoztak.

A teljes legénységnek (a felszerelésem) kimenőt adtam, egyes darabok legutóbb talán Kantonban láttak friss levegőt. Mostam, varrtam, tisztítottam, és sorra vettem, hogy mi az, amitől meg tudok szabadulni, mert a trópusi nyárban bizony minden gramm számit, és a következő szűk egy évben nem számitok mínuszokra. Hosszas hezitálást követően, talán újabb másfél kilótól szabadultam meg, redukálva a teljes tömeget olyan 25-26 kiló körülire.

Az első estét, amikor minden egyes élő magyar szóért hálás voltam, a jó társaságot meg különösen élveztem, egy kellemes étteremben töltöttük a Mekong folyó partján, ahol a szemközti fények már egy másik országból siklottak át a csöndes és méltóságos víz felett.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A következő 3 nap alatt abszolváltam a kötelezőt, igaz, az utolsó 45 km-en már nem a saját lábam vitt, hanem egy helyi buszjárat, hiába, már nagyon szorított az idő. Olyan 70 km-rel Vientiane előtt „el is fogyott” az anyatermészet, innen már nem voltak egybefüggő zöld részek, érezhetően beléptem a főváros agglomerációjába.

Az utolsó előtti éjjel egy félreeső kis vendégház és az itt éjszakázó laoszi vendégek jelentették az esti programomat, akikkel elmentem vacsorázni. Arra csak egy mondat erejéig térek ki, hogy egyszerűen nem értem, miért az az általános szokás, hogy úgy isszák a sört és más alkoholt, hogy még véletlenül sem élvezik, ahogy kiürül a pohár, egyből töltik az újat, amíg van. Ráadásul nem is bírják az alkoholt. Így fél óra után a legtöbb férfi nem tud egyenesen menni vagy értelmesen beszélni. A „Beerlao”, azaz a sör a nemzeti ital (sokkal inkább, mint a tradicionális „lao-lao”, azaz rizspárlat), ami egyébként még az NDK-ból behozott licenc alapján készül a mai napig.

Szintén érdekes, hogy amikor az egyik szerzeteskolostorba betérvén a komplexum koráról érdeklődtem, azt a választ kaptam, hogy „öreg, 50 éves”. Hogy ez a háborúk, a szocializmus vagy más miatt van-e, nem tudtam meg, mindenesetre a legtöbb kolostor, amit láttam, éppen építkezés alatt van vagy ez elmúlt években készült el, esetleg egy pár évtizede áll már ott. Azt egy másik beszélgetésem alkalmával tudtam meg - és kifejezetten tetszett az interpretációja a jelenségnek -, hogy az arányaiban nagy számban található transzvesztitákat valamilyen szintű elfogadottság, megértés övezi. Úgy tartják, hogy egy férfi testbe szorult női lélekről van szó, aki nem tehet arról, hogy számára nem megfelelő porhüvelyben lett erre a világra küldve. Ezáltal nem kell lépten-nyomon megalázottnak, kevesebbnek érezniük magukat másokkal szemben, hanem élhetik a saját életüket.

Az utolsó estémet a főváros előtt a „Hollywood Motel”-ben töltöttem, ill. a vele szemben levő egyszerű család asztalánál, akik egy kedves mosolyért cserébe osztották meg velem algából, hal-chili pástétomból és rizsből álló szerény, de annál pompásabb vacsorájukat. Akkor már tudtam, hogy a másnap reggeli séta után valamire fel fogok szállni, hogy legalább 3 napot eltölthessek Vientiane-ban.

Így is lett, és 451 nappal az indulásom után elértem a 11. fővárost, mintegy bő 700 km-t megtéve ebben a nagyon érdekes, ellentmondásos és tanulságos országban.

A hajnali kelést követően vízért mentünk a falukútra Khan Pa-val, ahol már sorban álltak az asszonyok, kislányok, ki vödrökkel, ki kannákkal. A boltban, ahol egy kávét ittunk, jutott egy darab hús nekünk is az előző napi bivalyvágásból, így ezt fogyasztottuk reggelire az elmaradhatatlan ragacsos rizzsel. Bár marasztaltak, hogy menjek be az iskolába (ahol az előző este fociztunk), és tartsak egy angol órát, megköszöntem a szíves vendéglátást, és nyakamba vettem a hegyeket.

Pár km után elértem a híres melegvízű forrást, ahonnan ebédig folyamatosan csak ereszkedtem egyre lejjebb és lejjebb, hogy dél körülre egy széles völgyben találjam magam. Csak később lett világos, hogy tulajdonképpen átvágtam magam véglegesen az Indokínai-hegységen, innen már jóval enyhébb terep ígérkezik az elkövetkező száz napban. Egy nagyon kedves család osztozott velem a rizsből és zöldségtálból álló ebédjükön, amikor látták, hogy amit én előveszek, azt azzal a mozdulattal el is hajítom: a nagy melegben megromlott a szójaszósszal leöntött ragacsos rizsem. Ennél az ebédnél éreztem először, hogy valamelyest megtanultam laosziul is, egészen jól elbeszélgettünk, minden kérdésükre nagyjából kielégítő választ tudtam adni.

Innen a 8 km-re levő Kasi, egy kisebb városka volt a következő állomás, amit egy hosszabb pihenő után egyből magam mögött is hagytam. Késő délutánra jó 32 km volt mögöttem, alkonyat előtt, pont jókor jött a takaros vendégház, szép, tiszta szobával és külön fürdőszobával (!), ahol a zuhany után végignyúltam az ágyon, és csak másnap reggel ébredtem. Éjjel megjött az eső, ami másnap reggelre sem hagyott alább, így a legutoljára beszerzett esőkabátom is előkerült. Vang Vieng, az utolsó nagyobb állomás a főváros előtt pont olyan messze volt, hogy ha megfeszülök, akkor talán elérem késő estére. A borús idő és a húsvéti sonka gondolatára 10 km után lélekben feladtam, és ugyan még elvánszorogtam újabb 4 km-t, ám mikor jött egy kis teherautó, leintettem. El is dobott a turistaváros - merthogy ez a beceneve - határáig (a karszt dombok, hegyek festőien húzódnak a hosszú völgy két oldalán), ahol egy félórás séta után a továbbra sem enyhülő esőben beértem a központba. Legyen elég annyi erről a városról, hogy tele nézelődő turistákkal, hotelekkel és éttermekkel, és van internet. Egyébként említésre se érdemes. A nap második felét egy internetkávézóban töltöttem, hogy pótoljam elmaradásaimat, az olcsó szállásomra éjfél után jutottam csak el, miután egy húsvéti whiskyt még bedobtam az egyik bárban.

Apámra hallgatva nem álltam meg pihenni, hanem másnap korán reggel továbbálltam. Az egyhónapos vízumomból hátralévő idő mindösszesen egy hét volt ekkor, így tervem szerint 4 nap alatt szerettem volna elérni Vientiane–t. A terep könnyű volt, az idő kellemesen meleg, az első tízes el is röppent. Mindenki mosolygott és köszönt, és én azon gondolkoztam, mintha nem is ugyanabban az országban lennék, mint fenn északon. Az egész napi erős tempó meg is hozta a gyümölcsét, majd 40 km-rel zártam a napot, és egy sátorozással meg sütögetéssel - ekkor még nem tudtam, hogy hosszabb időre utoljára. Egy iskolaudvaron vertem fel Menedéket, és másnap innen vágtam neki a hátralévő 3 napnak a fővárosig.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!