Simon Dávid a Föld körül

Angkor Wat. A világ legnagyobb temploma, Kambodzsa büszkesége és szimbóluma, egy valaha hatalmas civilizáció legszebb ékköve, Vishnu, a Szervező otthona - és egy turisztikai szemétdomb. Az UNESCO-nak és a nagy nemzetközi NGO-knak kellene magukra vállalni a felelősséget – karöltve a helyi vezetéssel –, hogy megóvják, és ne kiszipolyozzák ezeket a világörökségeket, de a pénzéhség és kapzsiság sajnos mindent legyűr.  Az egy napra szóló – amúgy alulértékelt – 20 dolláros belépőjegyért cserébe olyan élményt kap az ember, amit egy életen át hordoz. Ha képesek vagyunk túllépni a legyeknél pimaszabb folyton-folyvást pénzt hajhászó helyieken /gyakorlott utazóként (is) sokszor sok energiámba kerül ez/, akkor visszaugorhatunk az időben majdnem 9 évszázadot.

Angkor Wat - ami csak egy kis része az egész ókori fővárosnak, amit a 9-10. század fordulóján költöztetett ide I. Yasovarman, a négy nagy király egyike, egy jó négyzetkilométeres nagyjából négyzet alakú területen fekszik, magas fallal körbevéve. Kevés olyan monumentális épületegyüttes épült, és különösen maradt meg, mint Angkor Wat. Talán az Egyiptomban található karnaki templomrendszert tudnám hozza hasonlítani dimenziójában. Pár száz méteres kikövezett út, amit valaha kisebb templomok és egyéb épületek szegélyeztek, vezet a három részre tagolt főtemplomhoz, a híres Vishnu szentélyhez, mely valamikor a múlt évezred közepén lett átalakítva Buddha szentéllyé, a khmer birodalom bukása után. A cizellált falakat, falreliefeket nézve, azon merengtem, vajon hány tízezer ember munkája lehetett benne. Olyan momumentális, hogy nem találtam egyetlen olyan pontot sem, ahol akár fényképezővel, akár rajz formájában befoghattam volna az egészet. Késő délelőttig jártam és másoltam a szimbólumokat, hogy továbbálljak az Angkor Park további számtalan látványossága felé.

Ezekből két dolgot emelnék ki. Az egyik a méltán híres Bayon, azaz a későbbi, a 12. század végén alapított új főváros, Angkor Thom védtemploma, valamint az Angkor Thomot alapító utolsó nagy király, VII. Yayavarman palotája - ami jelenleg rekonstrukció alatt áll. A Bayon Vishnu képére olyan elgondolásban épült, hogy minden nagyobb kúp alakú torony, ami a legjellegzetesebb építészeti stílusjegye a khmer kultúrának, Vishnu négy arcát hivatott visszaadni. Ezért van az, hogy közelebb lépve egy-egy ilyen toronyhoz, mindig egy nagy kőóriás néz le ránk. Mind szemem, mind pedig elmém nehezen fogadta be a látottakat, talán ezért volt az, hogy a legkedvesebb nekem egy kis félreeső, sárgás-vöröses templom lett, csak úgy név nélkül.

Egész nap tekertem, templomot másztam, délutánra meguntam a fényképezést is, és így sem jutottam el mindenhova. Sok négyzetkilométeres területen vannak szétszórva az ikonikus templomok, mindegyiknek megvan a saját története. Már este lett, mire még mindig az élmény hatása alatt visszaértem a szállásra.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Előbb Kralanh, majd egy nagyobb elővároska, Puok is a hátam mögött maradt, hogy végül hulla fáradtan, de mosollyal az arcomon bevánszorogjak Siem Reap centrumába. Már kilométerekkel korábban megjelentek a civilizáció - régi és új – jelei: a forgalom megsokszorozódott, egyre több nagy téglaépület, majd egészen modern szállodák, boltok következtek. A sültrizs–vacsorám árán is megmutatkozott a különbség, mint ahogy az emberek angoltudásán is.

Szóval Siem Reapben voltam, szállás után kellett néznem, fogalmam sem volt, hogyan válasszak a temérdek hotel és guesthouse közül. Egy barátságos tuktukos érkezett a megoldással: olcsó, de jó legyen - mondtam, mire ő egy cetlire írta fel a vendégház nevét, amit rövid keresgélés és kérdezősködés után meg is találtam egy, a főúttal párhuzamosan futó kisebb utcában. Eltettem magam másnapra, hogy még a hónapokkal ezelőtt hallott tippet követve másnap korán reggel egy biciklikölcsönzőben kezdjem a napot.

Egy kicsit elkalandozom Siem Reaptől, amikor ezt írom, de nem állom meg, hogy ne osszam meg őszinte és kissé védekező gondolatom, miután az utóbbi időben több észrevételt hallottam az utazásommal, és annak milyenségével kapcsolatban (hogy bizony időnként felpattanok egy felajánlott fuvarra). A következő egy hétben sokat bicikliztem, és bizton állíthatom: biciklivel járni a világot gyerekjáték ahhoz képest, amit én csinálok. Nagyobb a különbség a gyaloglás és a biciklizés között, mint a repülés és biciklizés között. Mondom ezt annak ellenére, hogy a biciklistákat tartom a legközelebbi „rokonnak”, és minden tiszteletem a biciklistáké.

Természetesen rögtön Angkor Wat felé vettem az irányt, ami olyan 8 km-re esik a várostól északi irányban. Alig húsz perc tekerés után aztán jött az első kellemetlen meglepetés: egy rendőrposzt mellett tekertem el, amikor az egyenruhás férfi visszafütyült, és a jegyemet kérte. Én értetlenül és kissé bosszúsan vettem tudomásul, hogy a jegyet valahol 4 km-rel korábban az egyetlen hivatalos helyen kellett volna megvennem. A turpisság az egészben, hogy én a sok közül az egyik mellékúton közelítettem meg a híres templomegyüttest, ahol még egy tábla sem jelezte, hogy a jegyet korábban kell beszerezni. Nem tehettem mást, elindultam visszafelé, és jobb híján elhalasztottam a fő attrakciót másnapra, mert a turistaáradat előtt szándékoztam elkezdeni az egész napot igénybe vevő túrát. Tulajdonképpen jól jártam, mert úton a város felé (ekkor már rátaláltam a főútra) a Nemzeti Múzeumot jelző táblára lettem figyelmes. Nem haboztam, bementem. A borsos 12 dolláros ár arányban áll a nyújtott szolgáltatással: egy nagyon színvonalas, rengeteg információval szolgáló állandó kiállítássorozatról van szó, ami minden lehetséges aspektust felölel. Ráadásul mindez hibátlan angolsággal. Azért sem volt mindegy nekem a múzeumban eltöltött négy óra, mert szinte minden kérdésem és hiányosságom megválaszolásra került Délkelet-Ázsia történelmével és kultúrájával kapcsolatban. Elnagyzolva megpróbálom elmesélni egy pár mondatban.

Délkelet–Ázsiát jogosan hívjuk másképpen Indokínának. A félszigeten a két legrégebbi civilizáció a khmer (a mai Kambodzsa), ősi kínai nevén Fu-Nan, illetve a viet (a mai Vietnam), ősi nevén Champa. Az előbbit a brahmanizmus (az állatok és a természet istenként való tisztelése) és a hinduizmus hódította meg, míg az utóbbit a sintoizmus. A buddhizmus csak egy „újkeletű” dolog, mindösszesen az elmúlt szűk ezer évben hódított teret. A mai Thaiföld, Laosz és Myanmar szintén újkori szubcivilizációs hajtások, évezredeken keresztül kínai és indiai befolyás és politikai-kulturális hódoltság alatt álltak. A meghatározó nyelvek a szanszkrit és az ősi kínai, minden mai nyelv ebből a kettőből, és az ősi törzsi nyelvek ötvözetéből alakult ki. Antropológiai szempontból is érdekes, hogy a mai kambodzsai emberek hasonlítanak a legjobban az indiai „nagy testvérekre”, míg a vietnamiak a kínaiakra. Ennyi nagyon madártávlatból és elnagyolva, de a lényeg benne van.

A múzeumból a legnagyobb hőségben jutottam ki, így hosszú idő után végre 'mezzogiorno't ejtettem, amit este a városban barangolás, biciklizés követett. Így tévedtem be egy árvaház dalos-táncos előadására, ami csak végtelen szomorúsággal töltött el. Kambodzsában az árvák, árvaházak a jelek szerint csak üzlet, amit a korlátolt helyiek és a még korlátoltabb fehér emberek generálnak. A nepáli árvákkal eltöltött bő két hónap után - elég volt körbejárnom az árvaházat, egyből kirajzolódott a helyzet: molinókra nyomtatott, - nyilvánvalóan fehér ember sugallta - százezer dollárokról beszélő 'business plan'-ek függtek a falakon, laptoppal felszerelt irodák, iskolákat megszégyenítő infrastruktúra. Közben valakik profitálnak belőle, a gyerekek pedig áldozatok maradnak. Jó tucat turista vagy éppen önkéntes (akik nagy valószínűséggel nem értik a khmer kultúrát, ezért sohasem lesznek képesek valós értékközvetítésre) fotózza a cirkuszi állatokat, azaz gyerekeket, hogy utána otthon mutogassa azokat. Erős ítéletet mondok itt komoly problémákról, de ki teszi meg helyettem?

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Hogy másnap korán keltem volna, az túlzás, de itt már a reggel 7 óra is késő - gyalogolni. Kutya meleg volt, és kicsit küzdős volt a délelőtt, de a délután közepére jó táv volt már a hátam mögött, pont kapóra jött a motorra épített standját megállító gyümölcsshake–árus. Kézzel reszelt jég és gyümölcsdarabok, valamint cukros víz a receptje ennek a gyerekek által igen kedvelt hűsítőnek. Az egyik közelben ácsorgó meztelen kiskölköt leptem meg magamon túl egy ilyen itallal, és - jó tett helyébe jót várj alapon – az Út hálás volt. Alig indultam el újra, egy fiatal srác mellém kanyarodott a motorján, és leszólított. Pár perc múlva felajánlotta, hogy szálljak meg a családja házában, mire én a szerencsepénzem tanácsát kértem: az ötlet jóvá lett hagyva.

Azt hiszem itt kezdődött igazi kambodzsai utazásom. Pár óra leforgása alatt megértettem, hogy miért tartozik Kambodzsa a világ 25 legszegényebb országa közé. Egy a főút melletti, inkább átlagos család mindennapjaiba pillantottam be azzal, hogy elfogadtam a meghívást. Az egy szál kendőt maga köré csavaró apuka, a valósnál 20 évvel idősebbnek kinéző, szinte kopaszra borotvált nagymama vagy a maszatos gyerekek visszarepítettek az időben. Hát akkor mekkorát ugrottam vissza az időben, amikor átrobogva a falun az egyetlen bolthoz mentünk, hogy jeget szerezzünk a vacsorához. A vityillók közös lakhelyül szolgálnak embernek-állatnak, áram nincs, mint ahogy egyetlen olyan, a kényelmet szolgáló adottság sem, ami már a nagyszüleinknek is természetes volt. Látván a nyomorúságot – nem találok erre jobb szót –, ragaszkodtam hozzá, hogy én álljam a gyümölcsök és a jég költségét, ami a szegényes hal-rizs vacsoránkat volt hivatott színesebbé tenni.

Hozzáteszem, az Út óhatatlanul alázatra nevel: talán az egyik legfontosabb szempont, hogy minden nap végén le tudjam mosni csutakos testemet, ma már rezignáltan veszem tudomásul, hogy ezt nem fürdőszobában teszem. A nagy dézsából egy öblös tállal magamra mért víz, aminek olyan színe van, mint az állott kávénak, olyan megváltás tud lenni a kambodzsai pusztaságban, amit nem lehet pénzben kifejezni. Áramforrásul a szomszédos országokban gyártott akkumulátorok szolgálnak, amire esténként rákötik a parányi tv-ket (és mobiltelefonokat) és az egész család, sőt, a szegényebb szomszédok is köré ülnek.

A következő 48 óra egyre több kérdést vetett fel bennem, amikre a magam módján válaszolgattam is. Hogy mi minden teszi keservessé a kambodzsai emberek életét? Miért panaszkodnak annyit? Miért olyan szegények? Magyarország figyelem! Mert bár teljesen más köntösben, de sok a hasonlóság. Kambodzsában az emberek a múltba révednek, és nem előre tekintenek. A politikusokat okolják - joggal -, de ők maguk is korruptak és pénzéhesek. Pazarolnak, miközben alig futja betevőre. Büdös a munka, az elvégzett munka pedig igen sokszor ésszerűtlen és végiggondolatlan. A történelmi és földrajzi adottság a lényeges különbség köztünk és köztük. Ez persze nem vesz el, sőt, inkább hozzátesz a romantikához, amikor az üveggolyókat pöckölő gyerekeken feledkezik a tekintetem, vagy zavartan fordulok el, amikor asszonyok fedetlen kebellel sétálnak el előttem vagy állnak neki szoptatni. Másnap reggel már persze másféle izgatottság vett erőt rajtam, mert estére Siem Reap-be, azaz Angkor Wat kapujába voltam hivatott megérkezni.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

"- How many languages do you speak?

- What does it mean to speak a language?"

... Egy férfi, aki ránézésre az igazgató volt, intett, hogy ne csak a rácsok túloldalán álldogáljak, hanem kerüljek beljebb.  Szóval beléptem az udvarra, ezzel végleges káoszt okozva a nem éppen poroszos tornasorokban, a gyerekek pár perc alatt szét is széledtek, illetve elindultak hazafelé, de azért szinte mindegyikük külön-külön odajött az igazgatóhoz elköszönni - angolul.

Sorokhon, aki a fővárosban tanult angol irodalmat, és két évvel ezelőtt alapította ezt a magániskolát, éleslátásáról és realizmusáról tett tanúbizonyságot a röpke félóra alatt, amíg az esti kurzusok kezdődtek gimnazista korú fiatalok számára. Az egyik kisebb csoport óráján „konferált fel”, ahol két perc után át is vettem a szót. Az első percekben, az órát amúgy normálisan tartó kistanárnak próbáltam mutatni, hogy mennyire másképp is lehet elkezdeni beszélgetni a gyerekekkel, nem a dög unalmas „ígyhívnakésennyiévesvagyok” módszer a legcélravezetőbb. Ez arra is elég volt, hogy felmérjem, milyen szinten állnak az angollal. Az óra elrepült, a végére már ki tudja honnan jöttek az újabb és újabb kíváncsiskodók, a táblát visszanézve volt azon minden: világtérkép, sportágak, zenekarok és még számtalan dolog, ami egy fiatalt érdekelhet. Mégsem tudtam hova rakni a visszajelzést, amit másnap hallottam, hogy a gyerekek ragaszkodtak a megszokott „könyvből olvas a tanár, és én a mobilommal játszom” rendszerhez.

Merthogy az esti oskolazárás közben abban egyeztem meg Sorokhon-nal, hogy másnap visszajövök. Ő azt kérte tőlem, hogy adjak neki tanácsot, kritikát, én meg azzal kontráztam, hogy ahhoz több idő kell. Így váltunk el.

Másnap 8-kor (egy órával később, mint ahogy ígértem, de egyszerűen nem eresztett a kényelmes ágy) újra az iskolakapuban álltam, hogy nemsoká egy összevont órát tartsak az első 4 osztálynak. A fegyelem teljes hiánya szúrt szemet legjobban, később szóvá is tettem sok minden más mellett. Meg talán az, hogy a lányok félénkebbek, de ügyesebbek és gyorsabban tanulnak. Fél 11-kor fejeződött be a délelőtti tanítás, ami után a gyerekek - általában - biciklire pattannak, hogy az ebédet otthon, a családdal költsék el. A havi iskoladíj 6 dollár, amit körülbelül csak minden harmadik-negyedik család tud megengedni magának. A többieknek marad az ingyenes és szinte semmit nem érő állami iskola.

Délután viszont egyetemen tanítottam! Merthogy egy, csak úgy elejtett megjegyzésnek szántam, hogy délután szeretnék ellátogatni az egyetemre, amit még előző nap láttam elsuhanni az autó platóján ücsörögve. Sorokhon teljesen véletlenül heti 3 alkalommal angolt tanít a nyelvszakon (na ne egy ELTE-t tessék elképzelni) a Meanchay Universityn. Az első óra első felében még hallgatóként ültem a padban, a második feléről pedig lemaradtam, mert a dékán akart látni (de miután inkább a laptopja képernyőjét nézte, miközben beszélgettünk, hamar felálltam, és a büfében beszélgettem éppen lyukas órán lévő diákokkal), de a szünetre visszaérve egy pár, a teremben maradt diáknak kezdtem el néhány trükköt elmagyarázni az angol nyelv rejtelmeiről. Végül egy kétórás előadás lett a prefixekről és a suffixekről. A legtöbben csak tátott szájjal bámultak. Öt évig tanultam latint, általában bírom a latin nyelveket, de nem ez számított. Hanem az, hogyan is tudtam életemben először gyakorlatban előadni, mi az a módszeres nyelvtanulás. Amit én minden egyes új országban az új nyelvvel csinálok. Amiért egy hónap után többnyire azt kérdezik, hány éve élek az adott országban. A nagy taps az óra végén jól kitömte buta kis egómat, de ilyen is kell néha.

Késő este a visszavezető 2 km-en vaksötétben, Villám nélkül, kavicsokkal tartottam magamtól távol a láthatatlan és igen barátságtalan kutyákat.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeketSimon Dávidról!

"... such is the yin and yang of Cambodia, a country that inspires and confounds. Like an onion, the more layers you unravel, the more it makes you want to cry, but these are spontaneous tears, sometimes of sorrow, sometimes of joy"  - Lonely Planet.

Kevésbé dobogott a szívem, mint más határátlépéskor, annak ellenére, hogy ezúttal nem rendelkeztem előre vízummal, mint rendesen. Elköltve az utolsó thai reggelimet, a határig tartó 6 km-t még a hajnali friss levegőben tettem meg, hogy határnyitásra túl legyek az alig negyedórás procedúrán, aminek az eredménye egy újabb színes oldal lett az amúgy sem fekete-fehér útlevelemben. A kilépés és a belépés is zökkenőmentesen ment, a kambodzsai oldalon fényképezkedett velem a fél határőrség, és csak nem akartak tágítani a Guinness gondolatától, hiába mondtam, hogy sem a sört nem szeretem, sem rekordokért nem hajtok. Megkaptam a szükséges pecsétet, és átléptem a díszes kapu alatt, ami a Kambodzsai Királyságban volt hivatott köszönteni.

Rituálémat követve nagyot szippantottam a forró levegőből, és leguggoltam, áldását és engedélyét kérve minden helyi entitásnak, hogy baj nélkül engedjen át földjén. Megsuhogtattam Villámot a színpadiasság kedvéért, amivel azt értem el, hogy az addig köröttem gyűrűző taxi-, kisbusz- és tuk-tuk sofőrök alábbhagytak a kísérlettel, hogy meggyőzzenek, velük csinálom a legjobb vásárt. Pár km-be tellett, hogy kiérjek a poros és fullasztó határvárosból, amit a forgalom drasztikus csökkenése és a levegő tisztulása jelzett a legjobban. Egy rövid ebéd (bivalysült rizzsel és savanyúsággal, na, ilyesmit se ettem jó ideje) adta pihenő után alig fél órával már leplezetlenül előttem feküdt a síkság, amely útitársamul hivatott szolgálni a következő hetekben. Sehol még egy dombocska sem, ameddig a szem ellát.

Az első autó, ami megállt mellettem, egy rendőrautó volt. A benne ülő rendőrök az első percben még udvariasan, de erősen győzködtek, hogy nem biztos, hogy jó ötlet gyalogolni az ilyen nagy melegben. Két perc múlva már nem volt több kérdésük vagy jó tanácsuk, hanem szalutálva engedtek az utamra. A pár km múlva következő benzinkút pont kapóra jött, hogy feltöltsem hamar kiszáradó vízkészleteimet, és hogy megejtsem első nyelvleckémet a meglepően jól beszélő benzinkutas lánnyal.

Még mindig csak kora délután lehetett, élveztem a napsütést, és gondtalanul lépkedtem, amikor egy ismerős, rossz érzésre lettem figyelmes a jobb lábfejemnél. Lenéztem, és konstatáltam: jobb szandálom megadta magát, ennyit bírt a laoszi Luang Prabangtól idáig. Lehajoltam, kezembe vettem, hogy jobban szemügyre vegyem, mit is lehetne csinálni vele, amikor egy segédmotoros kerékpár lassított, és állt meg mellettem. Én - még mindig kezemben a fél pár szandállal - felpattantam, hogy a legközelebbi településen tegyenek ki, azt hittem, nem látom őket - egy férfit es egy nőt - többet. Még mindig tanácstalanul álltam, hogy akkor most mitévő legyek lábbeli kérdésben, amikor a segédmotoros megint mellém kanyarodott. Ezúttal a megoldással egy drót formájában. a férfi elvette a szandálomat, visszatette a helyére az elengedett pántot, szakértő mozdulatokkal átfúrta, odafogatta a talprészhez, majd visszaadta a kezembe. Közben a nő egy pohár gyümölcsshake-kel lepett meg, csak hogy ne érezzem magam teljesen idegennek. Újabb két perc múlva már nem voltak sehol, én csak szélesen vigyorogtam, hogy ezzel se volt sok gondom. Újabb mosolygós lány, khmerül számtalan újabb hasznos szó következett, hogy nemsoká újból úton találjam magam. Az első pár km után egy platós autó ablaka ereszkedett le, kérdezvén hova tartok. „A legközelebbi guesthouse-ig, mondtam, és már szálltam is fel a csomagtérre, hogy alig tíz perccel később már én szorítsak helyet a két szerzetesnek, akiket szintén az út szélén vett fel jótékony kedvű sofőröm.

Taktikailag nem volt rossz döntés elfogadni a fuvart, mert a következő 30 km-en nem nagyon láttam alkalmas helyet éjszakázásra, hacsak nem a parányi falvakat az út mentén. Amint megpillantottam az első vendégház feliratot, megállítottam az autót, megköszöntem a segítséget, és siettem ledobni a felszerelést, hogy körbenézzek az első napomon Kambodzsában. Ellátogattam a még korábban kiszúrt kolostorhoz, mely a kilométerekről kivehető sziklás dombok árnyékában feküdt. Késő délután, visszafelé baktatva megálltam egy általános iskola bejárata előtt, ahol a talpalatnyi udvaron kisiskolások sorakoztak és énekeltek. Egy férfi intett, és én beléptem az udvarra...

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!