Simon Dávid a Föld körül

„All travel has its advantages. If the passenger visits better countries, he may learn to improve his own. And if fortune carries him to worse, he may learn to enjoy it” – Samuel Johnson.

Szóval lejöttem a hegyről, a motorosom is előkerült némi várakozás után, amit kiskatonák társaságában töltöttem, akik 4 és fél perc alatt elszívták a teljes doboz cigarettámat. A lefelé úton életemben először láttam valódi aknadetektoros katonákat, más, mint filmen nézve. Visszaérve a faluba, gyorsan összepakoltam a felszerelésem, teletömtem bendőmet, és kisétáltam a körforgalomig, ahol döntenem kellett, a pénzem megint elfogyott. Így két lehetőség közül választhattam: vagy vissza, a 230 km-re levő Siem Riepbe, vagy a majdnem dupla annyira eső Phnom Penhbe. Vízumomból alig 10 nap maradt hátra, és még előttem volt sok száz kilométer, a bő 4 hónapos indokínai túrám a végéhez közeledett, legalábbis, ami a gyaloglás részét illeti.

Autóba pattantam - igen, egy taxiba, először az 500 nap alatt -, és pár óra múlva nagy könnyebbséget jelentett, amikor az automata egy köteg friss dollárt köpött ki a markomba már Siem Reap belvárosában. Kambodzsa kiszolgáltatott helyzetére jellemző, hogy nincs monetáris rendszere, az a pár ATM, ami csak a 3-4 legnagyobb városban akad, nem ad rielt, csak amerikai bankókat... Nagyon furcsa érzés volt visszatérni valahova, ilyenből is az első alkalom volt utam során. A vendégház, amit alig egy héttel korábban hagytam ott, akárcsak maga a város, ismerősként fogadott, de már semmi dolgom nem volt itt, így másnap reggel továbbálltam.

A következő két nap viszonylag eseménytelenül telt, és bár a főváros még csak most következett, de én lélekben már máshol jártam. A főváros felé félúton fekszik Kampong Thom, ahova már ismét nem csak gyalogolva jutottam el, ami persze szinte teljesen elveszi az igazi utazás varázsát, de az idő vészesen fogyott. Egy olyan se íze, se bűze hely, ahová az utazó csak aludni tér be. Hogy ezt csak azért írom, mert itt újra találkoztam Nitával, és érdektelennek és kifejezetten nem vonzónak találtam őt? Másra emlékeztem? Mindenesetre másnap könnyű szívvel hagytam magam mögött a települést, hogy egy kemény napi szakasz után - volt az jó 40 is - újra nekiálljak stoppolni nem sokkal sötétedés előtt. El akartam érni Phnom Penht, amitől nem vártam sokat - utólag teljes joggal.

Kezem és hüvelykujjam rezignáltan csuklott minden elhaladó jármű után, és már épp azon voltam, hogy akkor keresek valami alvásra alkalmas helyet, amikor egy nagy fekete terepjáró a főváros felől érkezvén visszakanyarodott, és előttem megállt. Az ablak mögül egy idősebb, körszakállas katona szólított meg jó angolsággal. Próbáltam tiszteletteljesen előadni, hogy a fővárosba tartok, és meg is lett az eredménye, a hátsó ülésre mutatott. A kambodzsai határőrség elit alakulatának két magasabb beosztású tisztjéhez volt szerencsém, Manit és Villámot különböző pisztolytáskák és muníciótartók tetejére helyeztem, és beszálltam. Az idősebb tiszt, aki leszólított, néhány formális kérdés után rágyújtott egy finom aromájú pipára, betett egy Elvis Presley lemezt, és kellemesen pöfékelve elfeledkezett rólam. Fiatalabb, szótlan társa ellentmondást nem tűrően előzgetett, és szorította az út szélére a lassabb járműveket, miközben én azt számolgattam, hányadik fővárosom következik.

Már Phnom Penh agglomerációjában voltunk, amikor a pipás tiszt hátrafordult, és megkérdezte, hol tegyenek ki. Passz - mondtam -, egy olcsó szállás megteszi. Erre ő azzal kontrázott, hogy akkor előbb megállunk az öccse házánál, ott van egy kis dolga. Alig 10 perc múlva egy jobb környéken állt le a motor, én is kiszálltam, hogy kinyújtsam elgémberedett lábaimat. Pár perc múlva egy - akkor meg úgy gondoltam kapós - ajánlattal állt elő a házigazda, szálljak meg náluk éjszakára. Nem gondolkoztam kétszer, egyből belementem - de rosszul tettem. A finom vacsora közben sem gondoltam arra, hogy az egyik legrosszabb éjszakám következik. A ház fedett előterében készítettek ki egy kempingágyat, ahol magamra maradtam, miután a háziak eltették magukat másnapra.

Illetve mégsem maradtam magamra, népes éjjeli társaságom egy nagy falka kegyetlen vérszívó volt, akik - nem túlzok - egy szemrebbenésnyi nyugtot sem hagytak nekem. Hajnalra vagy jó 200(!) csípéssel lettem gazdagabb, talán ha percekre aludhattam el, de a nyilvánvaló szúnyogméreg-túladagolástól és a totális kimerültségtől már-már hallucináltam. A hajnali pír megváltásként érkezett, csak ott akartam hagyni kegyetlen börtönömet, a szituáció hasonlatos volt ahhoz a bizonyos maharastrai éjszakához Indiában, amit egyértelműen egész eddigi utam legmélyebb lelki és fizikai pontjaként tartok számon. De mögöttem volt a tapasztalat, hogy minden, amibe nem halok bele, csak erősít. Talán udvariatlan voltam, amikor a reggelit gyorsan befalva, hamar búcsút mondtam, de érdekelt is engem, csak aludni akartam, teljesen le voltam nullázva. Beporoszkáltam a városközpont szélére, és gondolkodás nélkül vettem ki egy szobát az első hotelben. A hideg zuhany és a frissen vetett ágy olyan megváltás volt, amiért nem tudtam elég hálás lenni.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Temple. House of God and as such it belongs to Him, not to any people.

Minden nappal új remény is virrad. Nem érdekelt már, hogy jó 60 kilométerrel visszavetettek, csak a célt láttam magam előtt, és mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt. Ezért már a rendőrökkel közösen eltöltött reggeli közben tudtam, hogy azonnal stoppolni fogok, és legalább Anlong Vengig eljutok aznap. Előbb egy cukornádat szállító kisteherautót sikerült megfognom, ahol négy gyerkőccel osztozkodtam a platón, akik nagyon élvezték, ahogy a 3 zöldmangóval zsonglőrködtem nekik. Az első fuvar a 67-es útig dobott vissza, a következővel már az aznapi célt is elértem.

Hogy mi az, ami legjobban megragadt ebből a kisvárosból? A sötét, szomorú története. A Kambodzsát Thaiföldtől elválasztó, nyugat-keleti irányban húzódó hegyvonulat lábánál fekszik, és mint ilyen, a khmer kommunisták első és utolsó állásaként szolgált. A hírhedt-rettegett 'khmer rouge' több szörnyűséget követett el ezen a környéken, mint bárhol máshol az országban. 1979-ben még 3000 ártatlan embernek kellett meghalnia egy kivégző táborban, a tömegsírt megtalálták, de kihantolása még hátravan. Pol Pot sajnos túl jó munkát végzett: az emberek arcán a barázdák árulkodtak a közelmúlt szörnyűségeiről, sem a Coca-Cola hirdetések, sem a teljesen felesleges ENSZ-dzsipek nem tudtak elrejteni az igazságot: az ország még nagyon hosszú ideig nem fogja kiheverni ezt a traumát.

A másnap - miután a tartomány egyetlen fabódé internetkávézójából életjelet adtam magamról öt nap után - a gyaloglás és stoppolás kiegyenlített harcából hozta ki a legtöbbet: elrepített Chang Klangig. Találtam egy egyszerű vendégházat, ahonnan már csak vacsorázni mozdultam ki a 60 méterre se levő étkezdéig, és még így is gatyáig áztam - esernyővel a kezemben. A kiskatona - aki a családjával üzemelteti a helyet, felajánlotta, hogy 10 dollár ellenében másnap 5-kor értem jön, hogy felvigyen a durván 30 km-re levő templomhoz, majd onnan le is hozzon. Más választásom nem lévén, elfogadtam az ajánlatát. Másnap Preah Vihear, Délkelet-Ázsia egyik legrégebbi - a 7. sz. elején épült - és legkülönlegesebb temploma várt rám.

Nyugtalanul aludtam, és nem hajnalban, hanem még éjjel ébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. Végtelenül izgatott voltam, hosszú hónapok óta nem éreztem ilyet, igazi kaland szaga volt a napnak. Végül is nem Johnny, a kiskatona, hanem valami embere jött értem 5-kor, én már türelmetlenül vártam kinn, a vendégház lépcsőjén. Rögtön indultunk, és alig pár km múlva megállítottak egy katonai ellenőrzőpontnál, ahonnan csak pár kérdés megválaszolása után engedtek tovább. A táj körülöttünk buja zöldbe bújt, erdő borította a hegyeket és lábaikat.

Az egész 25 km-es határzóna egy nagy katonai bázis: barakkok, ágyúállások, laktanyák, lövészárkok és mindenféle kisebb katonai épületek egymás hegyen-hátán, sokszor beépülve a még mindig erős természetbe.

Újabb ellenőrzőpontok következtek, majd olyan negyedóra múlva nagyot dobbant a szívem: végre megpillantottam a hegyet, amely a templomot rejtegette, amihez egy titkos fogadalmam köt. Csak a szoknyáját, talán az alsó 200 métert lehetett látni, afelett tejszerű felhőréteg terpeszkedett teljesen misztikussá téve az amúgy is különleges helyet. Balra, nyugatnak, majd ismét északnak fordultunk, hogy elkezdődjön a kaptató. Egy-egy rövidebb szakasztól eltekintve sárgás-vöröses sáron kellett felkorcsolyáznunk, táncolt a motor feneke rendesen. Újabb és újabb fedezékek, bunkerek maradtak el mellettünk, és katonák feleltek vissza fejbiccentéseimre. Időnként kifejezetten meredekké vált az út, volt olyan vízmosás, ami miatt le is kellett szállnom a motorról.

Aztán az utolsó 'checkpointtól' már nem lehetett motorral továbbmenni, így egyedül folytattam gyalog. A fuvarosommal abban egyeztem meg, hogy pár óra múlva ugyanitt találkozunk. Sejtelmes köd ülte meg az egyébként vadregényes hegyet. Az út - amit az évezredek alatt lefolyt monszunesővíz, a nap és a szél, valamint az ember- és állatforgalom alakított ki - vörös-sárga üledékes kőszőnyeg volt. Zászlósuhogás, emberi munka távoli zaja hallatszott, de a 30-40 m-es látótávolság miatt sokszor nem láttam semmit. Hát a napfelkeltének lőttek, gondoltam magamban, miközben további katonai jelenlét alig kivehető jelei mutatkoztak az út két oldalán.

15 percnyi kaptató után egyszer csak egy épület végének a vonalai rajzolódtak ki a sűrű ködben. Egészen közel kellett mennem, hogy rájöjjek, ott állok a templomnál. Leborultam a sarkához, majdnem sírtam. [Azt szoktam mondani, hogy Indiában váltam utazóvá. Úgy éreztem elértem a következő szintet. Preah Vihearnal értem világutazóvá.] Ahogy szép lassan elkezdtem kőről kőre, motívumról motívumra, helységről helységre járni a komplexumot, szép lassan rajzolódott ki hosszúkás alakzata. A templom főhajója mellett egy különös kompozícióra lettem figyelmes: egy négyzet alakú kis toronyszentély jó 4-5 m magas tetején egy hatalmas bokorfa ült. Betuszkoltam magam a szűk bejáraton, de benn sem volt sokkal tágasabb. Felnézve, fantasztikus harmóniában futottak fel egymás mellett a karomnyi vastag gyökerek. Meggyújtottam 5, külön erre az alkalomra tartogatott orchidea füstölőt ötünkért (a családomért).

Aztán amikor azt hittem, hogy végeztem a templommal, következett az újabb meglepetés. Az épület túlsó végén egy kiskatonába futottam, akit megkértem, hogy lőjön rólam két képet. A templom túloldalán visszakerülve bal kéz felől újabb épületet vettem ki. Közelebb érvén esett csak le a tantusz: a fényképek és az alaprajz alapján, amit még egyszer korábban láttam, egyből összeállt előttem a teljes kép. Amiről azt hittem, hogy maga a templom, csak az előszentély volt, az igazi nagy csak most következett!!! Bámulatos falreliefek, Vishnu(?) képei minden ajtó felett, oroszlán és naga őrök sorokban és tonnás kődarabok félig besüllyedve a talajba. Egy egész épen fennmaradt meditációs fedett folyosó futott körbe, és a nagy középső kőhalom alatt az alig pár négyzetméteres főszentély egy arany buddhaszoborral volt az utolsó, abszolút ráadás. Felmásztam a sokméteres kőrakás legtetejére, ám így se láttam be az egészet a még mindig tejfölös köd miatt.

Amikor már tényleg végeztem - vagy jó két órát tölthettem el teljesen egyedül, senkitől és semmitől sem zavartatva -, végre elkezdtem visszafelé sétálni. Furcsa érzés volt, belül, legbelül egy nagyon fontos mérföldkő. A katonák és a valós háborús hangulat rányomta a bélyegét az egészre, maradt bennem valami rossz érzés, ám valahogy más emberként jöttem le a hegyről.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„...several generations sharing the same roof, the same rice and the same religion” - LP.

Arra ébredtem hajnalban, hogy az egyik rendőr mocorog a jobb oldalamon, majd - szolgálatát sikeresen teljesítve - veszi a sátorfáját. Chon is - aki a másik oldalamon aludt - kinyitotta a szemét nemsokára, én addigra már a szíjakat húztam meg Manin. Banánlevélbe csavart babos rizst és görögdinnyét kaptunk reggelire, majd soha véget nem érő fényképezkedés következett. Okos fényképezőm – na, ez az igazi okos masina, nem az Iphone4 - pontosan tudta, mikor volt elég, és lemerült.

Már az úton azon merengtem, hogy milyen alapon és lelkiismerettel lövi és terrorizálja Thaiföld ezt az amúgy is szerencsétlen országot (bocsánat, de nem találok jobb kifejezést, de erről majd később) immáron hosszú évtizedek óta, annak ellenére, hogy Preah Vihear azelőtt épült, mintsem hogy az első thai király ükapjának az ükapja megszületett volna. Soha nem tartozott huzamosabb ideig a thai királysághoz, és a nemzetközi közvélemény is egyértelműen Kambodzsát favorizálja ebben az ügyben. Próbáltam elhessegetni a rajtam felülálló kérdéseket, és gondolatban visszatértem a ház udvarára, ahol az éjszakát töltöttem.

Még a reggeli előtt segítettem zsenge banánfatörzset szeletelni, ami a rizspelyvaporral egy nagy mozsárban összetörve áll össze a disznók kedvelt táplálékává. Aztán olyan lényegtelen dolgokon járt az agyam, hogy vajon mi a szerepe a vízben főtt fának, merthogy hosszú hónapok után megfejtettem a szalonnaízű barnavíz titkát: amikor fogat mosni mentem a dézsához, és levertem a teáskannát, az meg kiborult, megmutatva mit rejt.

A táj tulajdonképpen Siem Reap óta sokkal erőteljesebb volt, a zöld fák időnként már komoly erdőkké olvadtak össze, és egy-két alacsonyabb hegyet is kivettem a horizonton. Bal kéz felől az Angkor Park - melynek kiterjedésére jellemző, hogy harmadik napja követtem a határvonalát - legtávolabbi temploma, Benteay Srey, míg jobb kéz felől a Phnum Kulen Nemzeti Park terült el. Kínai tésztaleves ebédemért ezúttal sem fizettem, mert egy fiatal francia nő és egy khmer lány az eső elől menekülvén pont annál a kis bodegánál keresett menedéket, ahol az én Villámom járt kézről-kézre nagy hümmögések és mormogások közepette. Én megszólítottam őket, így hosszú idő után francia volt az asztali nyelv, közvetlen stílusom pedig megszolgálta az ingyenkosztot.

Délután nagyon csúnyán elkapott az eső, mégis olyan ereje van a napnak, hogy fél óra múlva már nem is emlékeztem rá, vagy ha igen, csak azért, mert visszasírtam. Már alkonyodott, és én már kilométerek óta rutinosan pásztáztam a terepet, hol akadok alkalmas szállásra, amikor egy kis falun vezetett át az utam. Egy egyenruhás férfi kérdezett rá az út mellől, hogy hova tartok. Nem tellett bele két percbe, és én már egy építkezés melletti füves részt tapogattam, hogy a Menedékre veszélyes hegyes-szúrós köveket, szilánkokat tessékeljem pár méterrel arrébb. Az építkezés történetesen a falu új rendőrőrséért folyt, így még véletlenül sem gondoltam arra, hogy én nem itt fogok ma aludni, biztonságban éreztem magam. Még zuhanyozni is engedtek (a szokásos dézsából merem magamra módszerrel), és én épp azon voltam, hogy elteszem magam másnapra, amikor megérkezett az éjszakai szolgálatot teljesítő pár rendőr. Azonnal magukhoz rendeltek, és közölték velem, hogy én ma bizony itt nem alszom, mert azok miatt a bizonyos banditák miatt nem tudják garantálni a biztonságomat. Más választásom nem lévén, már a sötétben sátort bontottam, majd felültem egy, a nekem kijelölt egyenruhás rendőr mögé. Minket egy másik követett.

Persze, hogy a rossz irányba indultunk - visszafelé. Hullafáradtan, egy huszonegynéhány kilós hátizsákkal egyensúlyozni valaki mögött egy motoron nem egy leányálom, különösen, amikor nem tudod, hova visznek, és az a valahova csak nem akar jönni. A sötétben egy-két markáns épületet felismertem, mint ahogy azt is az idő előrehaladtával, hogy hibát követtem el, amikor nem tiltakoztam a deportálás eme furcsa módja ellen. Fél óra múlva, amikor már remegtek az izmaim a kimerültségtől, lefordultunk a 67-es útról, Siem Reap irányába. Már azt hittem, hogy visszavisznek a városba, amikor olyan 15-20 kilométerrel előtte egyszer csak bekanyarodtunk egy kivilágított épület udvarára. A Siem Reap-i turisztikai rendőrségen voltam, ahol nyájasan fogadott az ügyeletes tiszt, aki már tudott az érkezésemről. Főtt tojást és rizst raktak elém, én mosolyogva válaszolgattam a kérdésekre, de közben azon morfondíroztam, hogy akkor most mi van? Ott vagyok, ahol két és fél nappal ezelőtt, a vízumomból vészesen fogy az idő, és különben is, mi az, hogy banditák!?

A rendőrség kicsempézett földjére terítettem ki polifoamomat, és sírtam vissza Menedéket, ahogy a pofátlan rovarokat hessegettem, amíg végleg ki nem merültem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„...az esős évszakban majdnem többet nézem az eget, mint a tájat. És így sem lehetek eléggé elővigyázatos. Úgyis elkap, és akkor iszkolok-lapítok az első fedett rész alá, amit találok, illetve mégsem. Amióta tőlem alig ötven méterre csapott be egy villám – majd megállt a szívem, úgy betojtam -, a fákat és magasabb pontokat kerülöm. Inkább a víz és vihar, mint 10000 volt” – naplóbejegyzés.

Minden nehézsége ellenére már az első nap is - ráadásul az 500., amióta szüleim integető sziluettje összetöpörödött - igazi tisztulás volt. Talán 5 liter vizet izzadhattam ki, és ennek majd dupláját vittem be. Az indulás halogatásáért aztán persze fizetnem kellett: bal lábfejemben begyulladtak az inak, és visszatért az a nagyon kellemetlen fájdalom, amit még a vietnami hegyekben hagytam valahol hátra.

Fél 5 körülre elértem egy érintetlen kis falut, ahol betértem az egyik bolthoz, addigra már minden lépés külön szenvedés volt. A pozitív légkör, a szaladgáló gyerekek, a mosolygó lányok és asszonyok és a barátságos férfiak együtt éreztette velem, hogy itt szállást fogok kapni aznapra, így is lett. Bár - szinte természetesen - azt is felajánlották, hogy a házban aludjak, addigra már Menedéket a szokásos hatalmas érdeklődés közepette felvertem, és nekem jó volt. Mondanom sem kell, hogy a jóemberek megosztották szerény vacsorájukat, estére pedig megérkezett a napi esőadag. Menedék olyan, mint a jó bor, minél öregebb lesz, annál konzisztensebb. Simán állta a zuhét, majd védett meg az éjjel folyamán a nemkívánatos rovaroktól.

A másnap, ha lehet még keservesebb volt, az első méterektől kezdve nyilalt a lábam, a napom meg volt lőve, 2-3 km-eket araszoltam előre. A pihenők alatt a szemem rajtafeledkezett az asszonyokon, ahogy hasított bambuszlécekre kókuszpálmaleveleket varrnak - errefelé így készül a tradicionális cserép. A fájdalmat - stílszerűen - a Republic 'A 67-es úton' számát dúdolva próbáltam továbbhessegetni, ha már úgyis „nagy esők jönnek”. Ahogy jött is, az egyik roham csúnyán el is kapott, de szerencsére már megvan a rutin: én szarrá ázhatok, csak a felszerelés egyes darabjait kell kímélnem, a többi úgyis hamar kiszárad.

Épp kezdtem úrrá lenni a testemen, a fájdalmat a gyalogló-meditálás hatására egyre távolabbinak éreztem, amikor egy fiatal srác szaladt ki elém az útra, és könnyed angolsággal leszólított. Chon, egy értelmes, ambiciózus, Siem Reapben tanuló fiatal srác meginvitált az árnyékba. Meglepően jól elbeszélgettünk az első órácskában, mégis hosszabb időbe tellett, amíg elnyertem a bizalmukat. A 2 fő ok, amiért maradtam – és úgy döntöttem, hogy ezeknél az embereknél próbálom átvészelni az éjszakát - az az ingyen khmer nyelvlecke és a lábam pihentetése volt a stratégiai cél. A nagy ház, ami - mint később kiderült - Chon egyik nagynénjéé volt, nagy forgalmat generált, mert a falu akkumulátortöltő telepeként és motormosójaként szolgált együtt. Kivettem a részem a motormosásból és az akkumulátorcipelésből, ami - mármint azonosulni a helyiek mindennapi életével gyakorlati szinten is - már tapasztalatból tudom, mindig elnyeri az emberek szimpátiáját.

Vagy jó 3 óra is eltelhetett, mire vettem a bátorságot, hogy rákérdezzek a szálláslehetőségre, és bizonytalan választ kaptam, a fent emlitett ok miatt: a ház nem Chon családjáé volt. Chon édesapja is megérkezett, és jóváhagyta, hogy náluk aludjak, ám mielőtt együttesen átevickéltünk volna az ő házukhoz, megérkezett a falu polgarmesterénak a felesége a rendőrfőnök kíséretében. Az idegenekre nézve rossz közbiztonsag miatt hosszas győzködésbe került, amíg belementek, hogy Chonéknál aludjak - egy feltétellel. Az éjszaka rendőrök fogják őrizni a házat. Akkor még úgy gondoltam, hogy ez csak felhajtás, de alig 24 óra múlva megértettem, hogy talán van benne valami, és biza’ jobb az elővigyázatosság. Az este jó hangulatban telt, friss hagymás disznópörkölt került az asztalra, ami igen nagy megtiszteltetést jelent. Sakkozni tanítottam a fiatalokat, no nem az indiaira (amit mi ismerünk), nem is a kínaira, hanem az ún. délkelet-ázsiaira, amit még 2 héttel korábban tanultam meg saját magam is.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Így hívják: Dr. Beat Richner. A mai világ szégyene, hogy Barack Obamák és hasonló pitiáner karrierpolitikusok kapnak béke Nobel-díjakat, és például nem Ő. Kis túlzással állíthatom, hogy ma Kambodzsában neki köszönhető, hogy vannak egészséges gyerekek. Egy 14 milliós országról beszélek!!

Hogyan kapcsolódik ő az én kis történetemhez? Egy kedves és nagyon aranyos lánnyal kezdtem el beszélgetni, amikor már épp azon voltam, hogy másnap ismét útnak indulok. Egy koncertmeghívásra másnapra nem tudtam nemet mondani. És milyen jól tettem. Előzetesen csak annyit tudtam, hogy egy jótékonysági koncertről van szó, amit egy gyerekkórházban tartanak, és valaki csellón fog játszani klasszikusokat. Elő is vettem az „ünneplőmet”, és Nita - így hívják a kislányt - mögött ülve elrobogtunk a Siem Reap-i Kantha Bopha gyerekkórházba.

Azt hiszem megér egy külön bekezdést Beatocello (ez az úriember művészneve) története. A '70-es évek első felében fiatal gyerekorvosként tevékenykedett az akkori Kambodzsában. Aztán jött a vörös terror, és el kellett hagynia az országot, ahova 1991-ben tért vissza. Akkor már neves orvosként felkérték, hogy állítsa vissza a régi Kantha Bopha gyerekkórházat. Az ő vicces előadásában - mert nagyon jó humora is van az öregnek - hallottam először a történetet, aminek aztán utána is olvastam. Egy évre rá megnyitott az első kórház a fővárosban, amit további 4 követett a rákövetkező mintegy másfél évtizedben. Jelenleg a kambodzsai gyerekek 85 %-át (!!!) ez az 5 kórház menti meg a tuberkolózis, sárgaláz, malária, denghe-kór, AIDS és a többi szörnyű betegségtől. Az egész rendszer teljesen magánfinanszírozású, Richner személyesen kuncsorog az adományok után évente kétszer hazautazva a gazdag Svájcba. Több mint 2000 gyerekorvost nevelt ki, ma 1900 doktor főállásban látja el a mindennapi feladatokat, és ebből rajta kívül egyetlen külföldi van. Tehát nem csak empatikus, szociális szempontból felmérhetetlen munkát végző ember, hanem gondol a jövőre is.

Csodálom az ilyen embereket, büszke vagyok rá, hogy kezet rázhattam vele a koncert után. /Sajnos nem volt velem az egyébként mindig nálam hordott fényképezőm, így ez az este nincsen fotódokumentálva./

Hogy Nita bája, az időközben teljes erejében megérkezett monszun, vagy egyszerűen csak a lustaságom nem engedett a következő négy napban, már nem is tudom, talán mindez együtt. Sokat bicikliztem, rajzolgattam, vagy éppen csak ültem a félbehagyott verseim fölött, amikor jó egy héttel az érkezésem után már úgy feküdtem le az egyik nap, hogy muszáj tovább indulnom: az a bizonyos belső hang megszólalt.

Kényelmes ágyamat Menedékre, papucsomat szandálra és Siem Reap-et a 67-es útra cseréltem, hogy olyan 5 nap elé nézzek, amiről minden utazó álmodik. Merthogy még az első nap délutánján – miután reggel visszavittem kopottas, de jó szolgálatot tett biciklimet - lekanyarodtam a keletnek tartó 5-ös főútról, hogy északnak forduljak.

Milyen hálás is vagyok, hogy van egy bölcs Apám, aki még hetekkel ezelőtt lebeszélt arról, hogy ezen a blogon közzétegyem egy, magamnak és Istenemnek tett fogadalmamat: felsétálok a hírhedt Preah Vihear templomhoz, amiért Kambodzsa és Thaiföld immáron 50 éve hidegháborúban áll egymással egy, a thaiok által vitatott 1962-es hágai döntés értelmében (ami szerintem egyébként teljesen triviális és korrekt). A lövöldözést körülbelül egy hónapja abbahagyták, de így sem mondom, hogy minden félsz nélkül vágtam neki a következő részcélnak.