Simon Dávid a Föld körül

Szingapúr egyik 'fancy' szállodájának, a Hard Rock Hotelnak az egyik mini konferenciatermében gépelem ezeket a sorokat, de hogy hogyan kerültem ide Saigonból, az már magában egy kacifántos történet.

Tegnap végleg búcsút mondtam szeretett Vietnamomnak, a „nagyapámnak”, valamint Quocnak és Lynek, akik kijöttek velem a repülőtérre. A Ly szemében csillogó búcsúkönnyek mélyen megérintettek, csak így visszanézve kezdem igazán érezni, milyen közel nőttünk egymáshoz az elmúlt majdnem 5 hét alatt. Manit, a hátizsákot befóliáztattam, Maculindát – ez az új botom neve - pedig még Quoc csomagolta be gondosan, otthon. Hm, bizony egy újabb otthont hagytam magam mögött.

Alig két óra múlva rendben landoltam Szingapúr ultramodern repterén, a Changrin. Az útlevél-ellenőrzésnél még nem volt probléma, és Mani után a botomra is ráakadtam némi kérdezősködés után, amiről az előhalászott késemmel hámoztam le a gondosan rátekert rétegeket. Hogy ez a jelenet, vagy csak szimplán én szúrtam szemet a vámosoknak, az már mellékes. Elém jöttek, és kérték, hogy tegyem fel az átvilágítószalagra a felszerelésemet. Majd rákérdeztek, hogy van-e nálam kés. „Láttátok is” - adtam oda. Legnagyobb döbbenetemre az öreg 6 dolláros kést elkobozták, a tök ugyanolyan 120 dollárosat, amit a szüleim hoztak frissen, nálam hagyták, igaz, azt már cselesen lassan nyitottam ki, nem kipattintva. Körülbelül egy órás adminisztratív hercehurca következett, aminek a végén kaptam egy írásbeli figyelmeztetést, még egy ilyen vagy más szabálysértés, és irány a dutyi. Szingapúrban nem viccelnek, de erről bővebben később. Mindegy, egy kés a lecsóba, a másik maradt. Lehetett volna rosszabb is.
 Éjjel fél 2 lehetett, mire visszakaptam az útlevelemet udvarias mosolygások és kézfogások közepette, ami egyébként nagyon jellemző Szingapúrra. Egyből szállás után érdeklődtem, de a legolcsóbb opció is 50 dollár körül mozgott, amire még jött volna a taxiköltség, ez gyors döntésre sarkallt. A reptér előtti fedett tornácrendszer egyik félreeső részén terítettem le polifonomat, miután engedélyt kértem és kaptam a területért felelős rendőrtől. Villódzó reptéri fények, meleg, magas páratartalom és hangyák marad már örökre az emlékem az első szingapúri éjszakáról. De legalább nem voltak szúnyogok. Hajnalban vagy két órát sikerült is egyvégtében aludnom, már világosban ébredtem.

A még mindig szolgálatban levő rendőr döbbenettel vegyes értetlenséggel igazított útba, hogy merre is van a város - gyalog. Olyan kb. 20 km a 'downtown széle', ami neki nagyon messze, nekem jó kezdésnek. Én lassan belőttem az égtájakat, és nagyjából kinéztem az útvonalat a reptéren kapott térképen. Ennek lett a következménye az első pozitív élményem, ami miatt tulajdonképpen úgy döntöttem, hogy pár napot maradok. Az autópálya mellett bandukolva valószínűleg komoly zavart okozhattam a precíz helyi rendszerben, mert kb. 3 km után két, robogós rendőr húzódott le mellém. Persze a két 20 éves, 160 centis kölköt nem nagyon tudtam komolyan venni, így a szokásosnál is szélesebb mosollyal fogadtam őket. Ők is inkább érdekességnek élték meg az újabb szabálysértést, a vége közös fényképezkedés lett, meg az, hogy odarendeltek egy, a közelben levő vontató autót, aminek az alkudozásom értelmében a legközelebbi főútig kellett elvinnie, ahonnan már ismét gyalog folytathattam. Ám a búcsúzás előtt, az idősebbik muszlim férfi a kezembe nyomott 20 helyi dollárt, pedig alig töltöttünk el 5 percet együtt. Kár, hogy nem nézhettem bele a szemébe, mert a napszemüveg végig rajta volt. Kérdem én, hol van az a magyar vagy akár európai rendőr, aki egy eset végén pénzzel jutalmazza a szabálysértőt? Persze, tudom, hogy ez az Út ajándéka volt.

Kora délutánra már a belváros közelébe jutottam, az emberek mosolyogtak, integettek, egy alkalommal egy helyi férfival jó fél órát ücsörögtem egy tea fölött, miközben ő jó tanácsokkal látott el, és elmondta a legfontosabb szabálysértési szituációkat, amiről az ország híres. Elmaradt mögöttem egy nagyobb kínai kolónia, mire egy internetkávézót találtam, hogy kapcsolatba lépjek a reménybeli szállásadómmal a Couchsurfingről. A gép előtt jó hírek vártak, gyorsan válaszoltam a levelekre, aztán három órám volt, hogy elérjek a jó tucat kilométerre levő déli városrészbe, ekkor legalábbis még így gondoltam. Lefirkantottam a címet, és máris folytattam az utamat. Egyre magasabbak lettek az üvegépületek, a délután közepére már szinte nyakfájásom volt, ahogy ösztönösen nézegettem felfelé. Egyre inkább emlékeztetett egy másik helyre, ahol pont egy évvel korábban jártam: Dubaira.

Két, az irodaház előtt cigiző bankár, egy myanmari vendégmunkás és egy fiatal lány is megállított, és mindannyiszor udvariasan végigválaszolgattam az összes kérdést, de az idő egyre inkább szorított. Így alig fél óra járásra a céltól megálltam egy buszmegállóban, hogy időben odaérjek a nem is tudom hová. Mert a nő, akit útbaigazítás végett megkérdeztem, mondta, hogy a címmel valami nem stimmel, persze csak, hogy fokozza a pozitív értetlenségemet, kifizette a buszjegyemet, és én alig öt perccel később leszálltam a buszról Sentosa szigetén. Itt már bizonyos lett, hogy a cím rossz, és minthogy más lehetőségem nem maradt újból internet kellett. Persze, ez egy ilyen hipermodern városban nem egyszerű, mert mindenki az Iphone4-éről vagy az Itab-járól intézi az ügyeit, és ahhoz meg túlságosan rohan, hogy egy percnél tovább a rendelkezésemre bocsássa a kütyüjét. Mert egy percre 10-ből 10 odaadná...

Így vezettek a szórakozópark biztonsági őrei röpke kupaktanácskozás után fel a szállodához, ahol a mosolygós személyzet előbb bejuttatott a spa-részlegbe, hogy lezuhanyozzam, majd a rendelkezésemre bocsátották a fent említett mini konferenciatermet, benne négy komputerrel, nyomtatóval, meg persze egy pohár frissítő limonádéval. Ingyen. No, azt hiszem az elmúlt 24 óra történései elegendőnek bizonyultak, hogy utólag ne bánjam meg a döntésemet, hogy nem álltam egyből tovább.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

545. nap, Dalatból visszafelé az úton Saigonba. Ma pont másfél éve vagyok úton.

Egy hálóágyas modern buszon ütögetem éppen a billentyűt egy kölcsönkapott laptopon, tőlem fél méterre fekszik fogadott nagyapám, aki egyik legfontosabb szereplője volt a júliusi történéseknek. Estére érünk vissza a dél-vietnami hegyekből - egy másfélnapos kirándulás után - a nagyváros forgatagába, Ho Chi Minh Citybe. De minderről mindjárt picit bővebben.

Mint ahogy előre jeleztem, messze a legfontosabb élmény az volt, hogy szüleim ide repültek Dél-Vietnamba, hogy egy csodálatos és igen eseménydús két hetet töltsünk el együtt. Fehér homokos tengerpart mentén úszkáltunk Vietnam egyik nyaraló szigetén, a vietkong által kiépített földalatti alagútrendszerben kúsztunk denevérek között, bámultuk a naplementét az Angkor Park egyik királyi templomának tetején ücsörögve, felhajóztunk Saigonból, hogy ne csak az Andamán-, hanem a Dél-kínai-tenger vizében is megmártozzunk, félelmetes krokodilok tépték le a csalit az etető botjainkról egy mangrove erdő belsejében, de ami a legfontosabb, hogy együtt voltunk, nevettünk és beszélgettünk, végre nem skype-on keresztül, hanem élőben. Egyszóval kiélveztem minden egyes pillanatát az együtt töltött időnek.

De a szüleim visszarepültek, és én felébredtem az álomból. Azért nem maradtam teljesen árva, mert tulajdonképpen apám saigoni barátjának, Quocnak a családja befogadott, sokat lógtam náluk a szülők érkezése előtt is, és ők ugyebár maradtak. Mégsem csak miattuk, hanem a feleség, Ly papája miatt is gyönyörű emlékeket viszek majd tovább magammal, nála laktam az utóbbi hetekben. Persze Quocnak sem lehetek elég hálás, aki tanított, segített, és apám helyett is apám volt végig. Beszerzett vagy 6 pár különböző szandált és cipőt, hogy a legalkalmasabbakat vigyem magammal, járta velem a kikötőket, amikor még abban a hiú reményben éltem, hogy csak találok egy hajót Szingapúrba, vagy éppen együtt pöfékeltünk a vietnami jegeskávé fölött, hogy meséljen a vietnami-kínai politikai viszonyokról.

Az Öreg külön szót érdemel, hiszen a maga 91 évével, és a vele járó bölcsességgel, tudással igazi tanítómesterem volt. 30 évig volt diplomata, miután hű hazafi módjára végigszolgálta katonaként a két (a franciák, majd az amerikaiak elleni) háborút, mocsárba visszahúzódva a csapatával délen vagy még előtte északon a járásrendszer adminisztrációjának felelőseként. Napi két órát jógázik, folyékonyan beszél franciául (ez volt a közös nyelvünk) és angolul. Anno Mao Ce-tunggal vagy afrikai diktátorokkal tárgyalt, Charles de Gaulle is fogadta a delegációt, aminek az egyik szürke eminenciása volt. Szóval volt mit mesélnie, és én sokszor nem restelltem felkelni, hogy a hajnali edzés után vele reggelizzek, és kimerítően faggassam mindenféléről.

Talán gyerekesnek tűnhet, de akkor sem állom meg, hogy ne említsem meg a tábornok, azaz Villám nyugdíjba vonulását. Hű társam, a botom 15 ország és jó 28 ezer km után megérdemelten utazott vissza Magyarországra szüleimmel. Egyszer a szó szoros értelmében megmentette az életem, sok száz ember vette kézbe, a legérdemesebbek bele is vésték nevüket, több tízezer méregette gyanúsan vagy mosolyogva az elmúlt másfél év alatt. Utódja – holnap kell végleges döntést hoznom a nevét illetően – egy szép szál, mondhatni fickós meggyág szüleim kertjéből.

Saigon? Olyan, mint a többi nagyváros. Beleesett a globalizáció sikamlós vermébe, amit a „pénz nagyúr” vigyáz felülről. Történelme szinte semmi, lakossága és méretei annál nagyobbak. A város északi közigazgatási határát tegyed mondjuk Vácra, és akkor Soltvadkertnél még bőven városon belül vagy. A lányok? Igen, gyönyörűek. Rosszat meg nem akarok mondani senkiről.

És akkor a hogyantovábbról. Két nap múlva ilyenkor már a reptéren ücsörgök, hogy – jobb híján – repüljek délre, Szingapúrba, és esetleg onnan tovább másnap egyből Kuala Lumpurba, mert – ugyan akaratlanul, de - opciós jegyet vettem. Adok egy esélyt a Délkelet-Ázsia ‘business-hub’-jának, de közel sem vagyok biztos, hogy élni fog vele, kevesebb mint fél napot kap, hogy bizonyítson.

Ezer dologról mesélnék még szívesen, de kell hagynom valamit, amikorra hazaérek. Mert úton vagyok hazafelé, még ha nagyon hosszú is az az út. A szüleimmel való találkozás megerősítette bennem ezt a hitet.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Svetaketu apja kérésére egy érett gyümölcsöt hozott a fügefáról, és az apja imigyen szólt:
 - Vágjad félbe a gyümölcsöt, édes fiam.
 - Tessék, félbevágtam.
 - Mi van benne?
 - Számtalan aprócska mag.
 - Fogj egy magot, és azt is vágjad félbe.
 - Kettévágtam a magot is.
 - És mit látsz benne?
 - Semmit, az égvilágon semmit.
 - Oh, édes fiam, de az nem lehet, hogy ez a hatalmas fa a semmiből nőjön ki. Akkor is, ha a szemeddel nem látod azt a parányi valamit a magban, amiből szárba szökken ez az óriási fa, az a valami akkor is ott van. Az a parányi valami hatalmasabb mindennél, az a láthatatlan lelke mindennek, ami mindent átjár és körbefog. HIGGYÉL BENNE! Az a valami a kezdete és vége mindennek, Te magad is abból vagy édes fiam, Svetaketu. (Chandogya Upanishad)

Miért választottam ezt a tanmesét az indokínai zárszónak? Mert legerősebb váram a hitem, hitem abban a valamiben, Istenben, magamban, Bennetek. Az egész Utam egyetlen kulcsa, hogy az első pillanattól kezdve hittem az Útban, bár fogalmam sem volt róla, milyen is valójában. Hiszek benne, hogy mindenkiben benne van a jó, csak felszínre kell hozni, még ha sokszor oly nehéz is. A sok apró csoda csak azért történhetett meg velem, mert hittem, hogy lehetséges. Ha meg valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk, annak is megvan az oka. Az az igazi próbája a hitünknek. De nem akarok túl spirituális lenni.

Én most eltűnök egy időre, Saigonban sok dolog vár rám, de a legfontosabb, hogy pár nap múlva érkeznek szüleim, akiknek köszönhetem ezt az egész csodálatos utazást. Velük leszek, és megpróbálom élvezni minden pillanatát az együtt töltött időnek. Reményeim szerint pár hét múlva már egy másik országból fogok jelentkezni, még magam sem vagyok benne biztos, hogy honnan.

Nektek nagyon köszönöm a kitartást, a biztató szavakat, leveleket, és igyekszem majd rászolgálni a jövőben is.

Higgyetek, és valóra válik! A vándor

I don't have time for what others do and they don't have time for what I do.

Alig pár napom maradt a kambodzsai vízumból, nyilvánvalóan képtelenségnek tűnt gyalog elérnem a durván 240 km-re levő határt, vietnami vízumom nem volt, minthogy további maradásom se, így másnap reggel újból nyakamba vettem az utat. Mindennek tetejébe hétvége volt, azaz még két napot kellett volna várnom, hogy bejussak a vietnami nagykövetségre. Hát nem vártam. Magam sem bíztam abban, hogy megkapom a szükséges matricát a határon, de lassan kezdek hozzászokni, hogy az egyik legszűkebb keresztmetszete egész utamnak a bürokrácia. Inkább gyalogolok még 2 napot különösebb cél nélkül, mintsem hogy költsem a pénzt teljesen értelmetlenül.

Két órába tellett, amíg a városon kívülre jutottam az 1-es számú főutat követve, ami a délnek tartó Mekonggal fut párhuzamosan, helyenként alig pár száz méterre tőle. Felrémlett, milyen kis ártalmatlan csermelynek - szélessége alig haladta meg a 10 métert - tűnt ugyanez a folyam fenn északon, Laoszban, amely emitt kilométeres átmérőjével ellentmondást nem tűrően hömpölygött a bal oldalamon.

Egyre délebbre tartottam, minden egyes lépéssel saját előző rekordomat döntöttem meg, még soha nem jártam ilyen közel az Egyenlítőhöz: valahol a 11. hosszúsági fok környékén jártam. Délutánra ki is tikkadtam rendesen, így betértem az egyik nagyobb buddhista kolostorba, ahol csak egyet pihegni akartam, ledobtam a hátizsákomat a földre, hogy kb. egy óra múlva mellette ébredjek. Újra feltápászkodtam, és alkonyatig csak úgy mentem. Végül is ezt szeretem a legjobban csinálni, csak úgy menni, nézelődni, és közben a semmiségeken vagy a megválaszolhatatlan filozófiai kérdéseken agyalni. Pont kapóra jött a felirat: Police Academy of Cambodia. Jártam helyi rendőrőrsön, főkapitányságon, turisztikai rendőrségen, de akadémián még nem.

Tanulva az elmúlt hetekből, nem tétováztam egyenesen megcélozni a kaput, ami után alig száz méterrel egy röplabdameccset állítottam meg egy pillanatra, amint a lehetséges szállás után kérdezősködtem. A szokásos útlevél-tanulmányozás, kérdezgetés és telefonálgatás következett. Egy szó, mint száz, alig egy óra múlva már fiatal rendőrtanulókkal söröztem. Ma már természetesnek tűnik, pedig az elején igen furcsa volt, hogy DK-Ázsiában a nagy melegre való tekintettel jéggel isszák a sört. Lefekvéskor féltem kicsit, hogy a falakon tátongó öklömnyi lyukakon éjszaka majd újabb szúnyoginvázió fog beömleni, átmeneti szállásomat Dante valamelyik pokolbugyrává varázsolva, de nem így lett, kifejezetten jól aludtam.

A reggelit vagy ötven khakiszínű egyenruhás között költöttem el, a helyi rendőrfőnök pedig nem várt kedvességgel lepett meg a búcsúfotó után: egy fehér szalagot a csuklómra kötve megáldott, és sok szerencsét kívánt. Jó kedvemet tovább fokozta a déli pihenőm előtti improvizációm. Beálltam segíteni a frissen aratott rizst gereblyézni, amit a kétsávos út két szélén sokméteres hosszú csíkban terítettek a parasztok szárítani, kihasználván ismeretüket a helyi időjárási viszonyokat illetően - aznapra nem vártak esőt. Hogy ezt honnan tudják megmondani, azt nem fogom soha megmondani, mindenesetre nem vártam meg, hogy kiderüljön, vajon igazuk volt-e, mert nekiálltam stoppolni vissza Phnom Penhbe beszerzendő azt a fránya vízumot.

A mintegy ötven km-t gyorsan megtette a kisbusz, ami felvett, és én egyből a követségre mentem, ahol leadtam az útlevelem, hogy másnap reggel érte menjek. Egy olcsó hotel lett aznapra a menedékem, nem mozdultam ki, a frissen vásárolt könyvemet olvastam elalvásig.

Másnap felvettem az útlevelemet egy hangos 'Xin chao' kíséretében, és a buszpályaudvarra mentem, ahonnan nemsoká indultunk is. Előbb át kellett kelnünk egy komppal a Mekongon, majd nemsoká ebédszünet következett, és valamikor a délután közepe felé megpillantottam az ismerős vietnami feliratot. Innen újabb két órába tellett, hogy beérjünk Ho Chi Minh City belvárosába.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A legenda szerint egy idős apáca (Lady Penh - innen ered a város neve) egy, a Mekongon úszó khokifában talált öt kis buddhaszobornak emelt templommal kezdődik Phnom Penh története valamikor 700 évvel ezelőtt. És ebben ki is merült minden romantikája a városnak, merthogy a két világhatalom – az USA és Kína - sikeresen tönkretette az egykoron Ázsia gyöngyszemeként ismert várost, amely négy nagy folyó találkozásánál fekszik. A nem kevésbé mocskos-kiszipolyozó francia geopolitikai törekvések legalább rendelkeztek annyi kulturális hozadékkal, hogy néhány épen maradt francia-koloniális stílusú épület tarkítsa a mai belvárost a Mekong korzó mentén.

A történelemkönyvek természetesen nem tanítják, nekem is csak 5 hónap indokinai utazás után állt össze a kép, és ehhez figyelmes hallgatóként sok történetet végig kellett hümmögnöm, hogy bátran leegyszerűsítve le merjem írni a következőket. A "Nagy testvérről", azaz Kínáról van szó. Amerika szót sem érdemel, tartom annyira felvilágosultnak és értelmesnek olvasóimat, Titeket, hogy tudjátok, ma százmilliók szenvednek közvetve vagy közvetlenül Washington és a hozzá kapcsolódó gazdasági lobbi önös érdekei miatt. A másik vége a rúdnak a módszerekben nem válogató sárga opresszió. A kínai kommunista párt egyik belső mottója: (fordíts) mindenki(t) mindenki ellen. Ennek a politikának az eredménye lett Vietnam kettészakítása (hathatós amerikai-francia „támogatással”, gondoljunk csak az indokínai- és a vietnami háborúra), Kambodzsa félbetörése, és ennek az eredményét látjuk ma a Koreai-félszigeten is. Ehhez hatékonyan használták a kommunista-szocialista eszmék elterjesztését, az értelmiség kiirtását, az éheztetést, majd végső esetben a közvetett katonai támogatást.

Kambodzsának el kellett tűnnie a történelem süllyesztőjében - mert sajnos eltűnt. Hiszen miután Vietnam túl nagy falatnak bizonyult az ügyben, hogy Kína rátegye a kezét Délkelet-Ázsiára, Kambodzsát szemelték ki, mint leendő bázist. Abban az évben, amikor én születtem, azaz 1979-ben Vietnam azért támadta meg a vörös khmerek által bitorolt Kambodzsát, hogy még időben megállítsa a kínai tervet, és ezáltal biztosítsa a saját jövőjét. Sikerült, bár igazi nyertese ennek a háborúnak sem volt, mint ahogy egy háborúnak sincs.

A történelemóra után vissza a jelenbe. Phnom Penh belvárosa hotelek, bárok, éttermek, masszázsszalonok és utazási irodák egyvelege, amit kéregetők és lazsáló tuktukosok hada árasztott el az utóbbi bő egy évtizedben. Tehát pont az, amit egy utazó, ha tehet, elkerül. Így az első este el is vesztette a város minden maradék varázsát - az én szememben. Másnap reggel kicsekkoltam, és már Manival a hátamon kerestem fel a híres 'Independence Monument'-et, amiről egy képet akartam rajzolni emlékképpen. A megfelelő szöget épp egy indiai étterem terasza előtt találtam meg, már késő délelőttre járt az idő, így úgy döntöttem, hogy az ebédemet ott költöm el. A fiatal tulajdonos érdeklődését felkeltettem, így beszédbe elegyedtünk. A majd' három hónapos indiai utazáson úgy látszik nem múlt el nyomtalanul: a chapati, a lasza, az alu-gobi-panir falatonként hozták vissza az emlékeket, és vele a megmaradt hindi alapokat, amit nagyon hálásan fogadott vendéglátóm. Olyannyira, hogy amikor az ebéd végeztével fizetni akartam, visszautasította, sőt, még azt is felajánlotta, hogy vegyek a lakásán egy zuhanyt, és pihenjek egyet. Nem akartam visszaélni jóságával, így egy nagy 'danniavad-dal' (köszönöm hindiül) elköszöntem, és tovább barangoltam a Mekong partján. Indulhatnékom volt már, de célszerűen ezt másnap reggelre halasztottam.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!