Simon Dávid a Föld körül

A háztól, ahol laktam, alig ötven méterre van egy taoista templom. Az egyik este úton hazafelé spontán megálltam, nagyobb mozgolódás volt, mint normálisan. A hetedik hónap, azaz az „éhes szellemek” hónapja zárónapja volt, minden rendes taoista ilyenkor biztosítja a jó szerencséjét a következő évre. Nyilván egyből feltűnést kelthettem, ahogy a biciklit a kerítésnek támasztottam, majd odaléptem egy füstölőtartó mozsárhoz, és kivettem belőle egy maréknyi kínai füstölőt. Ahogy elkezdtem körbejárni a templomot, háromszori hajlongással adózva minden méteren, (gondolom) látták, hogy komolyan veszem a dolgot. A dolgom befejeztével odalépett hozzám egy férfi, és el kezdett faggatni. A vége egy jóízű beszélgetés lett, és én egy nagy zacskó friss gyümölccsel távoztam, de előtte még segítettem felállítani az „áldozati asztalokat”, ahová a közösség tagjai helyezték el a makulátlan gyümölcsöket és egyebeket.

Ez már csak egy ilyen hét volt. Ünnep, ünnep hátán. Mert hogy véget ért a Ramadán is, és eljött a muszlim karácsony. Pusztán kíváncsiságból, vagy mert inkább próbáltam legyűrni nemrégiben újraéledt ellenérzéseimet az iszlámmal szemben, talán nem is fontos, de betértem egy mecsetbe. Érezhetően ünnepi hangulat volt, de akkor is zavart legbelül, hogy nők nem voltak jelen, csak férfiak: kisgyerekektől egészen aggastyánokig. A legtöbben ünnepi viseletben, fejfedővel, turbánnal. Ahogy leültem egy félreeső sarokban, és elmormoltam a magam fohászát, intett egy narancssárgára festett szakállú középkorú férfi, mint később kiderült a mecset második imámja.

Nagy meglepetésére arabul köszöntem, és mondtam el a rövid ájtatos szöveget, amit a „tespi” morzsolása közben (olyan, mint nálunk a rózsafüzér vagy a „mala” a hinduknak és a buddhistáknak) szoktak felsorolni. Ennél már csak akkor nézett nagyobbat, amikor a kérdésére, hogy muszlim vagyok-e, először egy igen-nemmel, majd helyesbítve nem-igennel feleltem. Pár perc múlva már erősen győzködött, térített, hogy válasszam az egyetlen „igaz utat”, amire én csak joviálisan mosolyogtam. Hát igen, két teljesen eltérő világ.

Hogy teljes legyen az ünnepi sorozat, elérkezett az 1957-ben függetlenné vált Malajzia nemzeti napja is, amit az amúgy is nagy számban fellelhető nemzeti lobogók megsokszorozódása, illetve az iskolák bezárása, a belföldi turisták ugrásszerű növekedése jelzett a legjobban.

Viszonylag sok időt töltöttem egy helyi kínai művész műhelyében, akivel művészetről, politikáról és sok minden másról hosszú órákon keresztül beszélgettünk, miközben ő komótosan festegetett egy nagy molinóra. Erről jut eszembe. Az egyik délelőtt betévedtem egy kortárs galériába, és két dolgot jegyeztem meg magamnak. Egyrészt, hogy a képek színvonala nagyon elmarad azon országokétól, ahol eddig megfordultam, másrészt viszont az árak a csillagos egekben járnak: én talán egy-két jobb festményért adtam volna a tizedét-huszadát a kép mellé biggyesztett árnak.

Yeetea, aki bár jó ember, teaüzlete díszletei mögé rejtőzködve sajnos igen erős alkoholista, észlelte, hogy a második este után inkább kerülöm a vele töltendő „kötelező” sörözést. A negyedik este már úgy feküdtem le, hogy szép és jó volt Malaka, de ennyi pont elég is volt belőle. Ezt tetézte egy 10 napja egyre erősödő fajdalom a jobb lágyékomban, s szomorúan konstatáltam magamban, hogy valószínűleg kiújult a 15 éve műtött lágyéksérvem. Úgyhogy másnap visszabandukoltam a belvárosba, minden lépés külön fajdalommal járt, leadtam a kulcsokat, és kitaxiztam a buszpályaudvarra.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Malaka története tökéletesen tükrözi az elmúlt 500 év globális történelmet. Van egy hely, ahol virágzik a helyi kultúra, amíg a mohó és egyszerre kíváncsi fehér ember rá nem bukkan. Szellemi és technológiai fölényét kihasználva, minden erőlködés nélkül azonnal maga alá gyűri, és megveti a lábát. Egészen addig, amíg meg nem érkezik a következő még erősebb fehér ember, aki már politikai fortélyokat is bevetve, az egyéb környékbeli államokat maga mellé állítva, átveszi a hatalmat. Aztán, mint oly sokszor, az angolok uralmával ér véget a kolonizáció időszaka, amit a 20. századon végigsöprő függetlenségi hullám sodor el. A régi-új ország persze azóta is keresi saját identitását, amit végül a globalizáció ha el nem is töröl, de csúnyán megcsonkít.

Mégis, Malaka egy speciális eset, mert történelme kezdetétől és földrajzi fekvésénél fogva egy etnikai és kulturális olvasztótégelyként szolgált. Az első európai felfedezők, a portugálok érkezése előtt száz évvel jutott el ide a „kínai Kolumbusz”, a 15. század első felében az Indiai-óceán teljhatalmú uraként ismert Cheng Ho admirális. No meg vele együtt érkeztek az első kínai kereskedők és telepesek is. Így, bármily meglepő, a maláj kultúra szerves része a kínai, még ha az iszlám dominál is. Aztán 1511-ben jött a portugál iga, amit szűk másfél évszázad múlva a holland kereskedelmi, és végül a 19. század
elején a brit imperialista törekvések törtek meg.

2007-ben a város az ENSZ Világörökség része lett, de ahogy valaki olyan szépen megfogalmazta nekem, ez egy élő világörökség, nem annyira a történelmi épületek, hanem sokkal inkább a sokat mosolygó, sokszínű és egymással békében élő helyiek miatt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy normálisan a kieső, a turisták által nem látogatott helyeket preferálom, ám ezúttal visszájára fordult a dolog. Jólesett az angol reggeli, hogy nem kellett semmilyen más nyelven erőlködnöm, mert mindenki beszél angolul (amúgy utazásom során először a helyi nyelvet, a bahasát is elhanyagoltam, bevallom lusta és ignoráns voltam eleddig, egy hónap után alig tudok egy-két egyszerű mondatot elgagyogni). A turisták jó felét a hétvégenként tömegesen érkező szingapúriak adják, de a belföldi turizmus is felszálló ágban van. Ezt egészíti ki a szintén növekvő „ittragadtak” tábora, az egyik este például egy 11 fős asztaltársaság részeként képviseltem kis hazánkat 10 másik náció ellenében.

Yeetea régi családi háza, a hely, ahol laktam ezekben a napokban, a belvárostól – ami tulajdonképpen a Chinatown-t jelenti - jó két kilométerre fekszik. A három szobából az egyiket egy idős holland férfi bérli, aki az elmúlt 20 Évet itt töltötte, de egy mukkot sem beszél a helyi nyelveken, az angolt is nagyon töri, így jobb híján kézzel-lábbal kommunikáltunk egymással. Egy biciklit is kölcsönkaptam szállásadómtól, így rendesen bejártam a várost, volt időm rajzolgatni és figyelni az embereket, a helyieket és az idelátogatókat. Jó volt látni, hogy szinte mindenki mosolyog. Malakának valahogy jó hatása van az emberekre.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Amikor először láttam az egyik hotelszoba plafonján, fogalmam sem volt, hogy mi az. Egy zöld nyíl, ami pont a sarokba mutat. Viccesen megjegyeztem, hogy biztos valami veszélyes pókról van szó. Aztán pár nappal később, ismét láttam egyet, ahogy az ágyon végignyúltam. És akkor beugrott. Tényleg nagyon veszélyes, a legerősebb méregnél is mérgezőbb: az emberi hülyeségről van szó. A zöld nyíl, a 'qiblat', azaz Mekka irányába mutat. A dogmatikus gondolkodás tökéletes manifesztációja, a szabad lélek csapdája. Senki se értse félre, de a megengedő keleti filozófiák megismerése után nem tudom nem világosan látni a három dogmatikus vallás, a zsidó, a keresztény és a muszlim világ égbekiáltó hátulütőit, amiért hosszú távon vagy teljes reformációra, vagy pusztulásra vannak ítélve - szerény véleményem szerint.

Vissza az útra, és vissza a szép élményekhez. Eddig ugyan jól lehúztam ezt az országot, ám a sok negatívum mellett nyilván akad egy csomó jó dolog is. Valószínűleg el kellett hagynom Johor államot is, ami így utólag visszanézve, és másoktól is megerősítésre találva, nem a hely, amit az ember a „feltétlenül látni kell” listára tesz. Az egyik ilyen pozitív kis eset az volt, amikor már úton Malaka felé, egy muszlim család gyerekestül-öregestül kiszaladt a ház elé, hogy egy röpke fotósorozatot lőjön a furcsa szerzettel. Pedig én csak vizet kértem, és elkezdtem válaszolgatni az egyik angolul beszélő fiatal kérdéseire. Annak ellenére, hogy ők böjtöltek, nem engedtek el, amik meg nem töltötték a bendőmet.

Egy kis, de számomra tetszetős részlet a maláj kultúrából. Amikor az ember köszön, és kezet fog valakivel, a kézrázás után a tisztelet jeleként a jobb kezét a mellkasához érinti. Egy másik ugyanilyen funkciót betöltő gesztus - ami egyébként nemcsak Malajziára jellemző - a fizetésnél figyelhető meg. Amikor a pénzt adja vagy elveszi valaki, akkor a nem a pénzt tartó kezet a saját másik karjához érinti – szintén az alázatot szimbolizálva.

Amikor reggel továbbálltam Muarból, már ereztem, hogy valami nem stimmel, csak nem akar a testem visszaállni a rendes kerékvágásba. Így nem erőltettem a dolgot, 10 km után buszra szálltam, hogy alig másfél óra múlva leszálljak a 'Malaka Sentral'-on, ahonnan egy szűk órás séta után benn találtam magam a híres helység belvárosában. Úton a belváros felé szembejött velem egy kis internetkávézó, ahol jó hírek vártak. A férfi, akinek ismeretlenül írtam, válaszolt, és várt, így csak őt, illetve a boltját kellett megtalálnom, hogy elszállásoljam magam a következő pár eseménydús és emlékezetes napra. Ami azért nem volt egyszerű, mert ahogy már annyiszor megesett velem az út során, a helyiek elküldtek a rossz irányba. Végül egy rendőr igazított útba, és alig pár perc múlva beléptem egy kínai teaboltba, ahol egy ötven év körüli, kopasz és mosolygós férfi, Yeetea üdvözölt.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„Eat when hungry, sleep when tired” - zen bölcsesség.

„Próbálj pozitív maradni” - ismétlem el naponta 43-szor, de piszkosul nehéz. Azt hiszem, ilyen keveset egyetlen országban sem mosolyogtam, és így is messze felülmúlom a helyi átlagot. Ehhez jön ez a nyavalyás Ramadán, hát mit ne mondjak, ez a Mohamed jól kitalálta. Bárcsak ne tette volna! Sebaj, már csak 1 nap van hátra Hari Rayáig, azaz a muszlim karácsonyig. Hát legalább úgy várom, mint a mi karácsonyunkat szoktam.

Még szerencse, hogy a lakosság majd' negyedét-ötödét kínaiak alkotják, akik nekem a megváltás megtestesítői az elmúlt hetekben (ellentétben a statisztikai adatokkal: az indiaiak száma/jelenléte elenyésző), kínait eszem reggelire és ebédre, a számomra két legfontosabb étkezés ugyanis ez. Nem megyek bele teológiai értekezésbe, de ahogy a világlátott Kim barátom mondta pár napja erősen sarkítva: „Vagy a világ többi része, vagy az iszlám. A kettő együtt nem fér meg, és ez hamar háborúhoz fog vezetni”. Hát, ha nem is értek vele egyet, a mondandóját mindenki érti.

Ebben az országban sűrűbben vannak az éppen következő kis mecsetet jelölő táblák, mint a kilométerkövek, még 500m, még 200m. Ennél sűrűbben már csak elgázolt kobrákkal találkoztam.

Szóval vissza az útra. Ahol egyébként piszkosul meleg van, no, nem egyszerűen fokokban mérve, de a páratartalom és leginkább az egyenlítői nap miatt. Fél 12 és délután fél 3 között olyan, mintha egy óriás nagyítót tartanának feletted, és - összegyűjtve a sugarakat - meg akarnának égetni. Ebből kifolyólag próbálom a gyaloglás részét a délelőtti és a későbbi délutáni órákra szorítani. Elhagyva Rengitet (ahol Kimmel találkoztam), következett Batu Pahat, Johor állam második legnagyobb városa, de egy teljesen jellegtelen helységről van szó, így másnap tovább is álltam. Igaz, oda se bírtam csak gyalog eljutni, 25 km után feladtam, és az utolsó 12 km-t stoppoltam, két rendőr vett fel.

A következő napra egy lazább szakaszt, újabb alig több, mint 20-at terveztem be, amit el is értem kora délutánra. Több helyi ember megerősítette, hogy hotel ugyan nincs, de akad 'homestay' lehetőség alig 2 km-re, így kiengedtem, és csak 5 után folytattam. El is értem a elágazást, ahol a tábla jelezte is azt, ami valójában nem volt. De ezt csak pár km-t a főúttól elfelé gyalogolva tudtam meg, majd magyarázatot kaptam arra is, miért nem engedik meg azt sem, hogy legalább a sátorom felverjem valamelyik ház udvarán: Ramadán van, és éjjel mennek a mecsetbe imádkozni. Az összefüggést ne tőlem tessék kérdezni.

Nem bántam, visszatértem a főútra, ahol egy stoppal eljutottam az utolsó nagyobb városig, Muarig, ebben a nem túl jó emlékű Johor szultánságban. Végre két olyan maláj vett fel - 300 éve biztos jóféle kalózok lettek volna -, akik tettek magasról a böjtre, de ellentétben a sok faszenttel (mert jó pár autó elsuhant, a legtöbb csak sofőrrel), hogy így jótett, meg úgy jótett a Ramadán alatt, egészen elvittek egy hotelig, és meghagyták, ha bármire szükségem van, akkor hívjam őket. Pedig ellentétben a sok songkokos (a tipikus fekete sapka, amit már a 8 éves gyereknek is sokszor hordania kell) hitbuzgóval, ők tényleg kalóznak néztek ki, még ha modernnek is.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikket Simon Dávidról!

A hangyák mit csinálnak télen, hidegben? - tettem fel magamnak a kérdést az egyik nap, miután megállapítottam, hogy ha kell egy közös pontot említenem az eddig látott országokban, akkor az a kis szorgos hatlábúak. Miért térek ki erre? Mert meggyőződésem, ha van valami, ami jellemzően leír egy országot, akkor az a konyhája, az ételek. Nos, Malajziát jellemzően leírja a konyhai kultúra kevertsége, talán jobb szó rá, hogy zavartsága. Mint említettem volt egy korábbi írásomban, ezt hűen tükrözi a számtalan elhízott ember (azaz az egészségtelen táplálkozás), amit Ázsia eddig egyetlenegy országában sem tapasztaltam. Hogy jönnek ehhez a hangyák? Az egyik hagyományos módja az ételek biztonságos megőrzésének, hogy az edényeket egy vízzel félig feltöltött másik edénybe állítják, mintegy vizesárokkal a mohó kis rovarokat távol tartandó. Mert az átlag maláj háziasszony nem az étkezésre készíti el az ételt, hanem csak úgy elkészíti, amit később, másnap vagy valamikor elfogyaszt a család. Sokszor a meleg ételt így (fél)hidegen fogyasztják, amit persze megmagyaráz a klíma.

És akkor dióhéjban a kulináris kultúráról. Természetesen teljesen irreleváns, hogy az ember mit kap meg a fővárosban, mint mindig, ebben a vidék a mértékadó. Egy rizsközpontú országról beszélünk úgy, hogy eddig egyetlen hektárnyi, mit hektárnyi, zsebkendőnyi rizsföldet sem láttam, pedig 5 napja vagyok úton. A nagyon jelentős kínai és a kevésbé jelentős indiai populáció nyilván erősen rányomta a bélyegét a mai maláj konyhára, ami azonban alapvetően - mint oly sok minden másban is – valószínűleg délről, azaz Indonéziából eredeztette a gyökereit. Szinte minden ételben felfedeztem a gyömbért valamilyen formában, ha egy jellegzetességet kellene kiemelnem, akkor az ez lenne. Muszlim országról lévén szó, alig van disznóhús, a jellemző a csirke és kisebb mértékben a marha. Ezt egészíti ki a gazdag halválaszték, és a szinte egész évben termő számtalan trópusi gyümölcs. Ezek közül kiemelném a duriant, amit úgy kell elképzelni, mint egy emberfej nagyságú szöges buzogány fejet. Az ízét pedig képtelen vagyok leírni, én nagyon szeretem.

Elhagyván Johor Bahrut, az eurázsiai kontinens legdélebbi pontját, 3 szenvedős napomba került, amíg kikeveredtem az ún. nyugati partra. Fizikai teljesítő képességem megspékelve egy kis egyenlítői napocskával, hát, elmarad a megszokottól, így a kezdeti napi 20-as átlag nem is csoda. A partot elérve viszonylag egyszerű dolgom van egészen majd Melakáig, mert csak az 5-ös utat kell követnem a partvonal mentén. Az első tengerparti városkában, Pontianban egy jobb hotelt is találtam (igaz, a 30 dolláros árért el is várható), a vacsorám egy finom csirkenyárs volt, amit ők úgy hívnak, hogy 'sate'.

A másnapnak végre olyan igazi „úton levés" íze volt. Több szempontból is. Először is, mert kezdtem érezni, hogy tér vissza az erő belém, másrészt mert minden megállónál szó szerint csavartam a vizet a ruhámból, és ennek megfelelően olyan 7 liter folyadékot ittam meg lefekvésig, és nem utolsó sorban azért, mert jöttek a már-már megszokott biztatások, elismerő kurjongatások, fuvarajánlatok és ingyen frissítők. Estére egy nagyobb községet értem el, ahol az egyetlen „homestay”-ben, a környék sokszoros díjnyertes ház- és kertdekoratőrjénél szálltam meg. Ám nem ő, hanem a főúton levő kávézó tulajdonosa, az itt született, de csak néhány éve visszatért Kim volt az (igaz, ő nem maláj, hanem kínai), aki miatt annyira emlékezetes marad ez a nap. Azon kívül, hogy hosszú hetek óta nem találkoztam ilyen értelmes (és világlátott) emberrel, nagyon hálás vagyok neki, hogy végre valaki összefoglalta nekem, mi a baja ennek az országnak (is). Ezt persze nem tudom itt három mondatban leírni, de az ő pesszimizmusát meg kell cáfolnom: amíg egyetlenegy olyan ember is él minden egyes országban mint ő, addig mindig van remény.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!