Simon Dávid a Föld körül

Megvan a „Part” DiCaprióval? És megvan az első kocka, amikor a szigetet mutatják? Na, majdnem ilyen érzés volt befordulni a motorcsónakkal a két sziget közé.

Hálás vagyok Vinának azért, hogy befogadott. Ugyebár az ő meghívására azután költöztem hozzá – ahol, mint már korábban írtam, a mamájával élt kettesben –, hogy az orvosok sérvbajaim miatt szigorú pihenést írtak elő. A luxusvilla, különösen a medence nyilván olyan extra volt, aminél abban a helyzetben többet el sem tudtam volna képzelni. Csakhogy ő félreértelmezte ezt a helyzetet, jogokat formált rám, féltékenykedett, így egy nap összecsomagoltam, és eljöttem.

Igen, besokalltam Kuala Lumpurtól, szükségem volt a váltásra, még ha csak átmeneti időre is. Így egy spontán döntést követően felszálltunk Mittával, egy indonéz lánnyal egy éjszakai buszra, hogy másnap hajnalban Terengganuban, majd másfél órával később Kuala Besutban álljunk meg. Ez az álmos, csendes tengerparti városka az összeköttetés a híres Perhentian szigetekkel, ahol a következő két és fél napot töltöttem. A kikötői irodában hasamra ütve böktem rá egyre a sok szálláslehetőség közül, ide kértem, hogy vigyen a ferry.

Egy földi paradicsom, vagyis ami megmaradt belőle. A túlnépesedés egyik legnagyobb hátulütője - mindegy, hogy utazó szemmel nézem vagy sem -, hogy mindent olyan gyorsan felélünk, lepusztítunk, hogy az félelmetes. Nekem ne legyen egy 3 négyzetkilométeres szigeten telefonfülke! Különben is minek? Majdnem biztos vagyok benne, hogy én voltam az egyetlen ember a szigeten, akinél nem volt mobil.

Igazi fehér, aprószemcsés homok. Tiszta, selymes, kellemesen langyos-meleg, azúros-zöldesen játszó víz. És a tökéletes kontraszt a buja növényzet és az ég világoskékje között. Azt hiszem, a doki utasítását ezúttal kellőképpen betartottam, itt aztán lehetett intenzíven pihenni. A sziget romantikáját már a megérkezés pillanata is fokozta, mert a kompnak titulált nagyobb motorcsónak olyan 50 méterre megállt a parttól, a víz túlságosan sekélynek bizonyult, hogy azon a ponton túlhaladjon, és egy kisebb motoros ladikba kellett átszállnunk, hogy az meg egy jó tucat méterre álljon meg a parti fövenytől. Itt ki kellett ugrani a térdig érő vízbe, és kicaplatni a homokba.

A szállás tökéletes volt, kit érdekelt, hogy egy pár órát kellett várni, amíg becuccolhattunk a kis bungalóba, a paradicsomi látvány kárpótolt mindenért. Persze nem vártam meg, hogy szobában cseréljem le sortomat úszónadrágra, bebújtam egy pálmafa mögé, és mar benn is voltam a vízben. Úszószemüveg nélkül is szinte teljesen tisztán láttam a több méterre levő padozatot, sokáig nem is akaródzott kijönni a vízből. Az amúgy védett öböl nyugodt vizét csak a különböző szállítmányokkal érkező vagy turistákat hozó-vivő motorcsónakok hullámverése törte meg. A tökéletes környezetet tovább fokozták a helyi alapanyagokból nyugati szájízre szabott konyha, a folytonosan mosolygó és udvarias személyzet, a mindenki nevét elsőre megjegyző tulajdonosasszony a recepció mögött, és a - szokatlanul - barátságos és közvetlen vendégek. Valahogy mindenkire jótékonyan hatott a környezet. Az idő repült, és bar másnap vissza kellett volna indulnom, hogy felvegyem az útlevelem az indonéz vízummal a fővárosban, valahogy természetesnek tűnt, hogy ráér az még.

Ez inkább személyes, de talán egy bekezdést megér. A második nap délelőttjén épp egy frissítőt szürcsölgetem, amikor egy jóvágású, szőke férfi köszönt rám. Beszédbe elegyedtünk, és mint kiderült, egy igazi utazó ült az asztal másik oldalán. Nem sokkal utánam vágott neki az egyik nagy európai országból, hogy biciklivel verekedje át magát a Balkánon, a Kaukázuson, Közep-Ázsia „isztánjain”, hogy csak egy nagyon szerencsétlen baleset állítsa meg Dél-Kínában. Ez a száraz aspektusa a dolognak. Amiért különleges találkozás volt, az az, hogy majdnem 20 hónapos utazásom alatt először találkoztam valakivel, aki olyasmi, mint én: az egyetlen fegyvere a közvetlen és lehervaszthatatlan mosolya, legfőbb jellegzetessége a közvetlen stílusa, egyszerre alázatos és egoista, nemzetek-közi, és imádja a nőket, véletlenül sem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy bókoljon egyet. Csak éppen nálam sokkal jobb fényképész, valószínűleg a legjobb utazó- fotós, akinek a képeit valaha is láttam. Érdemes rákukkantani a honlapjára: www.bike-ambassador.com.

Ez a sziget valamiért vonzza a kalandorokat: már a visszafelé úton, az egyik KL-be tartó lánytól hallottam csak, hogy a szigeten dolgozik egy fiatal srác, aki 3 éve vágott neki az útnak, hasonlóképpen mint én, Európából, gyalogosan. Nevet nem tudok, nem találkoztam vele, így sajnos ez csak egy hír maradt. Buta kis egóm mégis megszeppent, hmm, sokat kell még meditálnom.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Kuala Lumpur. Hol is kezdjem? A város története valamikor akkor kezdődik a kínai klánok harcával az egykori ónbányákért, amikor Magyarország a dualizmus időszakát élte. A legrégebbi épület, amit láttam egy a 19. század végéről fennmaradt, a britek által épített börtön. Ugyanakkor modernitásban méltó riválisa Szingapúrnak vagy éppen az arab miniállamoknak. Nagyon gazdag, sokkal gazdagabb, mint azt a számok mutatják. Így például Indonézia és Irán (egy 200 milliós és egy 60 milliós ország) elsőszámú migrációs célállomása, azon túlmenően, hogy egy 30 milliós ország fővárosa. Kis túlzással állítható, hogy manapság egy magára valamit adó (és jobban szituált) család a gyerekét Teheránból vagy Jakartából KL-be küldi tanulni.

Milyen lehet itt élni? Aki gazdag – nem újdonság – annak könnyű, a nagy többség meg fut a napi megélhetés után. Mindenhol, mindenki pazarol: itt egy villany marad égve, ott egy szinte érintetlen tál ételt dobnak ki, amott egy autó parkol fél órája, és megy a motor. A globalizáció hozta változás túl gyorsan jött, és senki sem tudja értékelni. Szinte senki sem gyalogol még 400 métert se, mindenkinek kell a légkondi, ugyanakkor a nők irigykedve nézik a fotoshoppolt képeket, és konstatálják, hogy nagy a fenekük, és el vannak hízva. De alig tesznek valamit azért, hogy ne így legyen. A férfiakon – különösebben a fiatalokon – pedig, ha valami izom van, akkor az csak a konditeremben összeszedett műizom.

És mindenkinek a legjobb barátja a mobiltelefon. Vagy az okostelefon. Legyen az Blackberry, Iphone vagy Samsung, nem vagy ember, ha nem fogsz állandóan legalább egyet a kezedben. Ha beszélgetsz valakivel, nyilvánvalóan többnyire a kijelzőt nézed, és nem a beszélgető partneredet, megcsörren és te a másik mondata közepén habozás nélkül felveszed, ha nem csekkolod 10 percenként az emailjeidet, akkor avíttnak számítasz, de igazából minden emailt azonnal csekkolsz, mert egyből jelez a masina. Körülbelül egy éve vesztettem el az utolsó telefonomat Indiában, és a külső nyomásnak ellenállva nem vettem újat. Hogy mennyivel szabadabb ember vagyok, azt nem is tusom elmondani. Bő egy hétig kölcsönkaptam egy telefont, egészen pontosan Vina rám tukmált egyet, mondván, hogy így elérhető leszek, nagy megkönnyebbülés volt visszaadnom (elismervén annak előnyeit is).

Kultúra? Szoktam mondani, hogy a kultúra nem a múzeumokban vagy a könyvtárakban, hanem az emberekben lakozik. Nem ismerek minden egyes embert, úgyhogy nem nyilatkozom. Bár hozzáteszem, hogy a társadalom inkább alsó rétegeihez tartozó, a kulimunkát végző emberek roppant hálásak egy-egy mosolyomért, egy-két jó szóért. A jól öltözött emberek többnyire citromba haraptak, sietnek, és nem vegyülnek a 'plebsszel'.

Sightseeing? Az én álláspontom azt hiszem ebből a szempontból sem mérvadó. A fő látványosságokon lassan-lassan túl vagyok, bár megérzésemre hallgatva, és kényszerű pihenőre ítélve nem siettem el a dolgot, hogy mindent az első 3 napban kipipáljak. Ott van például a híres 'Batu caves', ami az itt élő hinduk (leginkább tamilok) nevezetes barlangtemploma egy nem is tudom hány tíz méter magas aranyszoborral előtte. Hasonló volt az érzésem, mint a lhászai Potala palotában: az istenek már rég kiköltöztek belőle, mára már csak a kövek és a szobrok maradtak. Kifelé sétálva a legalább 50-60 méter magas főbarlangból, néhány istenség szentélyétől alig pár méterre egy férfi árult gagyi kacatokat, játékokat, szuveníreket. A standjára akasztva himbálódzott egy gyerekeknek szánt játékgépfegyver. Odaléptem hozzá, és – bár előre tudtam, hogy hasztalan - megpróbáltam a tudomására hozni, hogy nem helyes egy szent hely bejáratánál fegyvert – még ha műfegyvert is – árulni. Erre az volt válasza, hogy ez nem veszélyes (azt gondolta, azt hiszem, hogy igazi?!), és a kezembe nyomta igazolásképpen. Én vissza az ő kezébe ezzel: „Nagyon is az”. És elindultam lefelé a 272 lépcsőfokon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Standard first question: „Where are you from?” Recently my standard reply: „From heaven”.

A rutin és a megszokás a gyilkosa a szép élményeknek, a szenvedélynek, a pillanatoknak - amiért élnünk érdemes. Többször kaptam a kérdést az elmúlt bő másfél év alatt, hogy hova valósi vagyok, mint a többi kérdést összesen. Minden túlzás nélkül a 53642. alkalom után abbahagytam az állampolgárságomra vonatkozó kérdések számolását. Ettől függetlenül nem kevésszer gondolkodtam el azon, vajon nem épp ez az egy kérdés-e az, ami a leghitelesebben leírja a világunkat. Csak (buta) kategóriákban vagyunk képesek elképzelni életünket?

Kérdezd meg, hogyan vagyok ma vagy mit ettem ebédre. Kérdezd meg a nevem, a kedvenc gyerekkori mesém vagy az útlevélszámom. Kérdezz bármit elsőnek, csak ne azt, hogy milyen nemzetiségű vagyok. A kezdeti játékból egy vezérfonál lett mára, szinte sohasem válaszolok egyenesen, és persze eddig még egyetlen ember sem jutott még csak közel sem, amikor azt kértem találja ki, hova valósi vagyok. Pedig próbálkoztak pár ezren. Ha akarom olasz vagy francia vagyok, sokszor ausztrál bevándorlónak vagy nagy szakállal és napbarnított arccal éppen talibánnak néznek. Angol akcentusom (melyet szándékosan fejlesztettem egyedivé az évek alatt) sem segít senkinek, így jobbára addig maradok inkognitóban, ameddig jónak látom.

„Hungarian? Budapest is a beautiful city, I really liked it.” – azt hiszem ez a legtöbb és a legértelmesebb, amit reakciónak kaptam, miután felfedtem, hogy valójában magyar vagyok. Eddig még nem találkoztam egyetlen emberrel sem (na jó, talán eggyel, pont egy hete), akinek bármit is mondott volna a származásom. AKKOR MEG MINEK KÉRDEZED!? (A másik oldalról is meg lehet közelíteni a dolgot, talán ezt várom ellenkommentként - amire reagálni szokásosan nem fogok tudni -, de erre előre ez a válaszom: a közös pont, hogy egyenlő embernek születünk, és a globalizáció miatt meg amúgy is van millió közös pont.)

Nyilván nem mondok újat, amikor a másik fél jópofa akar lenni, és megjegyzi: „So are you hungry?” Haha. Azt sem értem, hogyan ragadt ránk ez a nyavalyás gulyás országimázs. Édesanyám mindig is sokkal többször főzött húslevest, az az igazi magyar vasárnapi ebéd: rántott hússal és krumplipürével. Ha már. Végül valami, ami újdonság lesz nektek, ahogy nekem is az volt, és kellett jó egy év, amíg feldolgoztam magamban. Mi/ki a leghíresebb magyar? Puskás Öcsi? Fenét. Még csak nem is Orbán Vityó. A vízilabdacsapat? Néhány országon kívül nem is tudják, hogy létezik ilyen sport. Rubik Ernő és a bűvös kockája? Jó tipp, ő a második helyezett, és bár nem ismerik név szerint, ez a leghíresebb és legelterjedtebb magyar termék a világon. Illetve csak a második. Mert hiszitek vagy sem, 10-ből 7 embernek a kis hazánkban gyártott Nokia akkumulátorok jelentik „Hungaryt”.

És akkor vissza Kuala Lumpurba, a „Bluwaterestate”-be, ahol Vina és a mamája élik mindennapjaikat. Egy több mint jómódú (fél)családról van szó, ahol a nappali egyik vége fél kézilabdapályányira van a másiktól. A kertben egy medence, a házban 5 fürdőszoba, és egy, a mi fogalmaink szerint nappali méretű mozi szoba található. Mégsem boldog emberek. Férfi nincs jelen életükben, aminek a rám vonatkozó következményeiről majd később.

Persze szó sincs róla, hogy félteni kéne, sőt. Sokszor nem mutatom jelét annak, ami a napnál is világosabb. De hagytam egy ideig, hogy a dolgok menjenek a maguk medrében. Vina jóvoltából egy rakás embert, helyieket, de legfőképpen rövidebb-hosszabb ideig itt élő fiatal külföldieket ismertem meg, - és uram bocsá' - fordultam el viszolyogva, hogy a legtöbb ember élete milyen sekélyes manapság.

No persze az vesse az első követ, aki hibátlan. Tehát én maradok csendben. Leginkább azért, mert az egyik ilyen születésnapi összejövetelen felrepesztettem a homlokom, ahogy bevertem a medence falába. Felülről közölni akartak velem valamit. Akkor még nem értettem mit, most már igen. Rossz irányba mentem, és falba ütköztem. Csak pár nappal később változtattam irányt, de erről majd legközelebb.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Jó két hét késéssel írom ezeket a sorokat kellemesen zsibbadó fejjel a fájdalomcsillapítók jótékony hatása alatt. Még mindig itt vagyok Kuala Lumpurban, és a jelek szerint még maradok is egy darabig. Az utolsó 6 hét alatt az utazás egy eddig sem ismeretlen aspektusával kell(ett) szembenéznem. Milyen lebetegedni, és (lehetőleg) felépülni - távol az otthontól. Szinte mindenkiben kiépül az a bizonyos reflexológia, hogy ha nem jól érzi magát, beteg, valami baja van, akkor a prioritás a biztos menedék, azaz az otthon elérése. Ha fáj a fejed a munkahelyen, csak haza akarsz érni, ha beteg vagy, tudod melyik fiókból, melyik gyógyszert kell kivenni, vagy éppen milyen gyógyteát kell főzni, ne adj Isten a sarki patika meddig van nyitva, ha minden kötél szakad, akkor az ismerős háziorvostól vagy az ő ajánlására a specialistától várod a megváltást. Ha külföldön vagy, kihúzod, amíg hazaérsz, mert ott ismered a helyi viszonyokat, ott olcsóbb. A lényeg, hogy mindig az ismert és járt utat próbáljuk keresni, ha baj van. Ez velem is így volt, harminc éven keresztül.

A másik oldalon meg el kell ismernem, hogy sokadszor át kell értékelnem, hogy mire vagyok képes és mire nem. Szűk fél évvel ezelőtt Heimer Gyurinak (akinek többek között köszönhetem, hogy ez a blog létrejött) valami olyasmit írtam, hogy megtanultam öngyógyítani, a gyógyszerektől távol tartom magam. Ehhez képest több kapszulát kapkodtam be az utóbbi másfél hónap alatt, mint Amy Winehouse az öngyilkossági kísérleteinél összesen. Előbb jött egy krónikus sebfertőzés, aztán egy rejtélyes kor, ami agynak döntött (kilókat és a kondíciómat kérte a gyógyulásért cserébe), aztán a félig kiújult sérv, most legutoljára pedig, amikor már éppen kezdett visszatérni belém az erő, egy makacs fogfájás lepett meg.

Megérkezvén Kuala Lumpurba, másnap az első dolgom egy jó kórház felkeresése volt. A Gleaneagles (mely elvileg a legjobb a Malajziában) egy magánkórház, amit többek tanácsára tettem a lista élére. Hosszadalmas várakozás után végre orvos előtt voltam, aki legnagyobb meglepetésemre megnyugtatott, hogy diagnózisom helyes volt, van egy félig kiújult lágyéksérvem, de az izom nem szakadt át, így műtét nem szükséges. Viszont 4-6 hét intenzív pihenésre van szükségem. Még szerencse, hogy 90 napos vízumot kaptam. Persze belül ujjongtam, kétszer is kezet ráztam a dokival örömömben, már fel voltam készülve az operációra. Biztos, ami biztos alapon elmentem még egy másik kórházba is, hogy megerősítsenek jó kedvemben.

Akkor most mi az, hogy intenzíven pihenni? Azt az orvos elmondta érthetően, hogy semmilyen sport, ill. fizikai igénybevétel, kivéve az úszást. De hol lehet intenzíven pihenni? Otthon, a tengerparton, egy reszorton, esetleg egy jó hotelben. Vagy mondjuk meditálni egy ashramban. Tehát akkor a feladat az volt, hogy kerítsek egy olyan helyet, ahol intenzíven fogok pihenni. Mint mindig, ezúttal is egy nem várt segítség érkezett.

A fővárosba érkezésem utáni harmadik napon egy házi összejövetelen találtam magam, ahova egy éppen erre utazó magyar srácon keresztül keveredtem. A házigazda lány olyan rég nem ízlelt iráni zamatokat varázsolt az asztalra, hogy nem győztem dicsérni a vacsorát. A társaság igencsak vegyes volt, egy helyi lánnyal viszonylag sokat beszélgettem, aki nekem szegezte a kérdést, hol lakom. Egy olcsó hotelben - válaszoltam. 'Miért nem jössz ideiglenesen hozzám lakni?' - kérdezte.

Így esett, hogy másnap írtam neki, hogy szívesen élnék ajánlatával. Autóval jött értem Chinatownba, amit kicsit sem bántam, majd egy jó 40 perces kocsikázás után leparkoltunk egy elit kondomínium egyik villája előtt. Elkezdődött bonyolult kapcsolatom Vinával, mert így hívják a lányt.

Mindennek megvan a maga oka. Ahogy annak is, ha betegek vagyunk. Buddha négy igazsága jut eszembe, abból is az utolsó: van egy út, ami véget vet szenvedéseinknek.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Nagyjából annyival el lehetne ütni az egészet egy mondatban, hogy busszal Malakából Kuala Lumpurba mentem. Pedig valójában végtelenül sok minden történt, számtalan kis lényegtelen, de annál jellegzetesebb dolog, ami csak a tudatalattimba szokott csendben bekúszni. A buszpályaudvarra megérkezvén, meg kellett vennem a jegyet. Eljutni a megfelelő ablakig egyet jelent a nagyszínpaddal, mert bár próbálok nem tudomást venni róla, akkor is érzem, ahogy az emberek utánam fordulnak, hol derűsen, hol idegenkedve, pedig ránézésre csak annyiban térek el a többi turistától, hogy van egy hosszú bot a kezemben.

Miután hatalmas mázlival pont az utolsó jegyet kapom meg egy a fővárosba induló buszra (így nem kell újabb fél órát várnom), kell találnom egy megbízható valakit, akinél otthagyhatom a felszerelésem ideiglenes megőrzésre, amíg elmegyek vécére, és kerítek valami löncsöt. Egy Mcshake-et árusító lányt szúrok ki, aki rezignáltan bólint a kérdésemre, hogy vigyáz-e Manira és Maculindára, amíg a dolgomra megyek.

Egy órás várakozás után - ami alatt, mint olyan sokszor, képeket próbálok lőni paparazzi módra a hétköznapi emberek életéből egy-egy pillanatot kiragadva - már a buszra felszálló népek vagy éppen a búcsúztató rokonok között kiszúrok egy mikrofonhajú szemüveges srácot, aki bár helyi, jöhetne éppen Manhattanből is. Gondosan elhelyezem M&M-et a busz oldalában, miután egyeztettem a busz első ajtajánál álló férfivel, hogy biztosan a jó járatnál vagyok KL-be. Felszállok, és mit ad Isten, pont a mikrofon hajú srác mellé szól a jegyem. Kedvesen rám mosolyog, majd két kérdés után odanyújtja az egyik fülhallgatót, és kérdezi, hogy tetszik-e a zene. Így - valami hiphop slágert hallgatva - zuhanok mély álomba, miközben az utolsó gondolatfoszlányom az ablak és az előttem ülő asszony kendője kőzött repkedő légy, és a rám váró kórház között ingadozik. A következő kép az, amikor a busz már az újonnan épített buszpályaudvarra fordul be.

Kuala Lumpur, Malajzia fővárosa. Megérkezésemig semmit sem tudtam róla, azon kívül, hogy itt található a híres Petronas ikertorony. A dolgomat az komplikálta ezúttal, hogy a lehető leggyorsabban egy jó kórházat kellet találnom. Az a magyar lány, aki még hetekkel korábban levélben megkeresett, és felajánlotta a segítségét persze pont akkor tartózkodott az országon kívül, így hozzá nem fordulhattam valami támpontért. Maradt a szokványos turistamegoldás: taxival a turista negyedbe, az úgynevezett Chinatownba mentem, ahol stílszerűen egy kínai hotelre esett a választásom a számtalan
közül.

És ezzel kezdetét vette igencsak sokrétű történetem Kuala Lumpurban. Ja, még valami. Visszaestem a turisták világába, nem is áltatom magam, nagyon ilyen íze volt az elmúlt két és fél hónapnak. Higgyétek el, én várom a legjobban, hogy mikor lesz a turistából újra utazó.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!