„Whoever spends the month of Ramadan in complete faith and self-rectification, his previous sins will be forgiven” - Qu'ran.

Talán nem véletlen, hogy a második Ramadán is muszlim országban ért. Lényeges különbség viszont, hogy tavaly a 'szent hónap' jó felét nem muszlimokkal töltöttem, hanem Dubaiban élő indiai barátaimmal, akik magasról tojtak az egészre. Ezúttal igazi Ramadán jutott osztályrészemül, de kezdjük az elején.

Ugyebár megérkeztem Johor Bahruba - ami egyébként Malajzia második legnagyobb városa -, és álltam volna is tovább másnap reggel, ha nem zuhog az eső. De esett, én betértem egy internetkávézóba, a fényképezőt ellopták, este lett, mire lezáródott az ügy, és még ekkor is úgy gondoltam, hogy - egy nap késéssel ugyan, de - nekivágok az országútnak.  Kivettem egy szobát az ominózus hotelben, amikor Rokya, a menedzserasszony elém állt, és meghívott a házába a napi böjtölést megtörő vacsorára. Elfogadtam a meghívást, és nem bántam meg: családi környezetben egy igazi muszlim-maláj otthonban találtam magam, ahogy kiszálltunk az autóból a város egy nyugodtabb negyedében.

Rokya, aki a családfő szerepet tölti be - férfiember nem lévén a háznál -, már magában egy érdekes jelenség a maga beszédes, folyton aktív, mosolygó természetével. Édesapja - aki jó félévszázada építette, majd hagyta lányára a ma már rozoga állapotban lévő házát - egy brit katonatiszt és egy Srí Lanka-i kereskedő lányának házasságából született, édesanyja bevándorolt kínai családból származott, későbbi férje bejárónőjeként ismerkedett meg Rokya apjával. Rokya ír apácáknál tanult, így a maláj mellett az angolt is tökéletesen beszeli. A házban él Rokya legidősebb gyermeke, egyetlen lánya, Michelle, és vele együtt két fia, a 12 éves Jimmy és a 9 éves Daniel. S ott van még egy házvezetőnőféle, a Jáva szigetéről ideköltözött Masu. Egy kandúr, patkányok, gekkók és mókusok, valamint vagy 4 különböző hangyaboly teszi egésszé a populációt.

A vacsora szigorúan a Bismillah-ar-Rahman-nal kezdődött, majd mindenki nekiesett a középre kitett tálaknak, ahonnan a saját tányérba szedett rizsre lehetett választani valamit a többféle köretből. Kézzel ettünk - ebben nagy gyakorlatot szereztem már Indiában és Nepálban -, így nem ügyetlenkedtem, és kérnem sem kellett, magától vándorolt üresen a tálak felé, és jött vissza szépen megpakolva. Masu a csontos, a valóságosnál vagy 20 évvel idősebbnek kinéző házvezetőnő nagyokat kacagott, ahogy minden egyes repetát hangosan megköszöntem, valószínűleg rég nem ült ilyen hálás vendég ennél az asztalnál. A jó falatokat házi készítésű (én csak úgy hívom maláj szobi) szörppel öblítettük le.

A hatalmas lakoma után a két srác azonnal nekiálltak nyaggatni a felnőtteket, hogy költözzek ide, és másnap már ki is költöztem. Mi sarkallt erre az újabb nem kalkulált megállóra? Eddig nem említettem, de majdnem 20 napja bajlódok egy csak felszíni horzsolásnak indult sebbel a térdemen, ami elfertőződött, majd valahogy átragadt egy másik horzsolásra és egy vágásra a két karomon. Semmi komoly, de jobb nem hősködnöm, az előző év végén egyszer jó hónapig szenvedtem egy komolyan nem vett hasonló esettel. Úgyhogy itt ragadtam egy időre.

Sebaj, Ramadán van, legalább végre egyszer komolyan csinálom ezt is. A lényege ennek is egy nehezen körülírható fogalom, Isten, a lelki béke keresése: a taqwa. A böjtölés az csak a körítés ehhez.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!